Bando di concorso per traduzione letteraria
L’Accademia d’Ungheria in Roma bandisce un concorso per traduzione letteraria, destinato a studenti iscritti a università italiane.
La partecipazione al concorso prevede la traduzione in lingua italiana di una o più delle seguenti opere letterarie, a scelta:
- János Térey – válogatott versek: Gyöngédség-projektum; A Halál a Ramblán;
- István Örkény: Nápolyi
- Anna T. Szabó: Malom a pokolban
+1 Ferenc Sánta: Az ötödik pecsét
Le domande dovranno pervenire entro il 31 ottobre 2024 all’indirizzo e-mail: mission.rma@mfa.gov.hu
L'Accademia d’Ungheria in Roma, per la valutazione delle traduzioni pervenute, si avvarrà di una giuria composta da tre membri: Amedeo Di Francesco, docente di letteratura ungherese all'Università di Cassino e del Lazio Meridionale, già professore ordinario all'Università di Napoli "l'Orientale"; Claudia Tatasciore, traduttrice editoriale, presidente dell'Associazione Culturale Italo-Ungherese della Toscana, cultore della materia L-LIN/19 Filologia ugrofinnica all'Università di Firenze e Fruzsina Sárkány, lettrice di scambio di lingua ungherese all'Università degli Studi di Padova. L’Accademia d’Ungheria in Roma osserverà l’obbligo di riservatezza nei confronti dei partecipanti al bando, sia verso il pubblico che verso gli stessi membri della giuria.
La data della pubblicazione dell’esito del concorso è prevista per giovedì 19 dicembre 2024 presso l’Accademia d’Ungheria in Roma
nell’ambito di una premiazione ufficiale.
Il primo premio del concorso prevede un contributo di 500 EUR, il secondo premio un contributo di 400 EUR, il terzo premio un contributo di 300 EUR.[1]
Le candidature dovranno essere inviate fornendo le seguenti informazioni:
1. Nome e cognome del/la concorrente
2. Data e luogo di nascita del/la concorrente
3. Codice fiscale del/la concorrente
4. Dichiarazione del/la concorrente riguardo la sua iscrizione a un’università italiana
Per ulteriori informazioni relative al concorso si prega di rivolgersi all’indirizzo e-mail: mission.rma@mfa.gov.hu
[1] Per motivi amministrativi la consegna dei premi potrà avvenire solo dietro il rilascio di fattura o ricevuta di prestazione occasionale della quale il bollo rispettivo dovrà essere a spese del premiato.
Térey János: Gyöngédség-projektum
In: TÉREY János, Moll: újabb versek 2006-2012, Libri, Budapest, 2013
Hóátfúvás az életemen,
Fogat ügetése a száműzetésbe.
Folytonos vihar, összekuszál.
Te vagy a, te vagy a természetes torlasz,
Hóátfúvás az életemen.
Estére beállt a pocsolyák jege.
Kívülről láttam magamat csupaszon a télben,
Csupaszon, mégis trecento-arany alapon,
Magyalgallyak piros bogyóival övezve.
Estére beállt a pocsolyák jege.
Be fogok dőlni az ember általi szépségnek,
Faragott és festett, nagy-nagy túlzásoknak.
Túlvilágított, katolikus mennyország,
Túl sok arkangyali karddal, szeráffal és kerubbal:
Be fogok dőlni az ember általi szépségnek.
Simogatásokkal stigmatizálva
A porcelán arcélek. Pátosz kell, berekesztő,
Hősi, sötét, beethoveni c-moll,
Távlat kell, fölkarcolni a jégpályát, s egymást
Simogatásokkal stigmatizálni.
Térey János: A Halál a Ramblán
In: TÉREY János, Ultra: új versek, 2002-2006, Magvető, Budapest, 2006.
Hullámzik tér és tenger közt a Rambla,
S kővé dermednek élő szobrai.
A Lányka átlát rajtuk: maskarák,
És ő nem az; most, uzsonnaidőben
Szeretne nem gondolni a kalandra.
Arcimboldo gyümölcsbe öltözött;
Hegyezi fülét a Rétor szavára
A bronzszínűre mázolt Légiós;
A Csontváz kerékpáron ül… de csak
Egy sötét akad a szobrok között:
Csak egynek van csillámporos palástja.
Feltűnően magányos. „Ez az egy
Csúfot űz mindenkivel”, így a Lányka.
Szemben velük, egy vén platán tövében
Che Guevara ügyel a csapatára,
Havannát rág, szemforgató szakember.
„A szembeszomszéd, az nem érdekel,
De ezt a fekete talapzatot,
Ezt körbejárom”, gondolja a Lányka.
A hullámminta végén ott a tenger.
Kegyelmet nem, csak haladékot adva,
Ő volt, ki a Lovaggal sakkozott?…
Nem hagyja el a posztját, mint a pincér,
Nem hasznos, mint a hordár, mint a hód.
Hullámzik tér és tenger közt a Rambla.
„Az rendben van, hogy felnő a szerephez,
De hogy jön ahhoz, hogy Halál legyen,
Akárki is? Milyen megélhetés
Miféle bűne vonzza dobogóra?
Maga dönt róla: zord lesz vagy kegyelmes?”
Öt lépés távolság: örökszabály,
Ha hirtelen megmoccan egy szobor,
Ha csuklyáját fölhajtva szisszen egyet,
S a megszeppent Lánykának sorsjegyet nyújt
A jókedvű, ezüstarcú Halál.
Örkény István: Nápolyi
In: ÖRKÉNY István, Novellák, kiad., jegyz. RADNÓTI Zsuzsa, Palatinus, 2010, Budapest
A fiam, a gazember, nem akar beszélni. Nemsokára meglesz kétéves, de annyit, hogy papa is csak kegyes úri jókedvében hajlandó kimondani. Másfelől azonban hibátlanul érti az emberi beszédet, s a legbonyolultabb feladatoknak is játszva a végükre jár. "Eridj ki a konyhába, és mondd meg anyádnak, hogy el kell mennem, adjon ebédet." Kimegy a konyhába, valamit muzsikál az anyjának, két perc múlva itt az ebéd.
Az a legingerlőbb a dologban, hogy ő nem tanulja meg a mi beszédünket, de mi az övét igen. Szép lassan rácsalogatott minket az ő kézzel-lábbal, mutogatással kevert tolvajnyelvére. Ha valamit keres s megtalálja, fülsértő í-zéssel sikoltja világgá örömét; ha nem találja, egy hosszan elnyújtott nyee-vel adja tudtunkra bosszúságát, de azt is olyan idegtépő hanggal, mint amikor a porcelántányéron megszalad a kés. Ha szomjas, odacibál a fiókos szekrényhez, ahol tavaly ilyenkor, amikor betegen feküdt, a szacharinos tea állt. Azóta odajárul vízért, s ha megkapta, jóleső hömmentéssel jelzi elégedettségét.
Gondoltam, ebből elég. S tegnap, mikor csak ketten voltunk idehaza, leültünk szépen a szőnyegre, szemtül szembe, s azt mondtam neki:
- Most pedig, kedves fiam, beszélgetni fogunk.
Höm - mondta elégedetten, s biztató tekintetet vetett rám.
- Nem, fiam - válaszoltam határozottan. - Mi most magyarul fogunk beszélgetni.
Meglóbáltam egy tízdekás papírzacskót, melyre az Édességbolt címe volt rányomtatva, amitől az ő arckifejezése még barátságosabbá derült, azt a gyanút keltve bennem, hogy titokban nemcsak beszélni, hanem talán olvasni is tud már. Szedtem kifelé a nápolyiszeleteket, s bicskával még apróbb szeletekre szabdaltam őket, akkorára, mint egy mokkacukor. Mesterségemből kifolyólag tudom, hogy a magyar nyelv milyen gazdag szavakban.
Az elsőt odatartottam az orra elé.
- Mondd szépen: kérek.
Kitátotta s becsukta a száját, jelezvén, hogy oda helyeztessék a nápolyi. Én azonban nem az ő szájába tettem a nápolyit, hanem a magaméba, s nagy gusztussal, ropogtatva kezdtem rágcsálni.
- Nyee! - rikoltott fölháborodásában.
Megmutattam a második nápolyit.
- Mondd szépen: kérek.
Nem mondta. Megettem. Elővettem a harmadikat. Mikor azt is megettem, azt mondta: bebbe, amit még sohasem mondott volt, de nyilván azt jelenti, hogy piszkos zsaroló. A negyedik és az ötödik nápolyi tűnt fel és tűnt el, amikor - a hatodik láttán - egyszerre így szólt:
- Kéek.
Drámai pillanat volt. Ha most odaadom a nápolyit, akkor húsz év múlva az ideggyógyászok hipnotikus álomban fogják leszoktatni a raccsolásról. Meglehet, bestiális apa vagyok: a hatodikat is megettem.
- Csak a grófok raccsolnak, kedves fiam. Mi nem raccsolhatunk, mert a te apád csak egy nyomorult író.
Vidáman elmosolyodott és így szólt:
- Író.
Gyönyörűen mondta. Mint amikor összeroppantunk egy diót, úgy reccsent az az r. Ismerek egy kopasz írót, aki két évre elmenne juhászkutyának, ha egy ilyen r-t ki tudna nyomni magából. Őneki alkalmasint odaadták a nápolyit.
Most már én is odaadtam. Lassan és látható büszkeséggel rágta, talán mert érezte, hogy ez volt az első falat, amelyért megdolgozott. Megmutattam a következő nápolyit.
- Mondd szépen: cukor.
A szóvégi r-t kimondani már férfimunka. Kimondta. Kimondta, hogy kenyér, hogy virág, hogy alma, hogy madár, hogy rocska... Talán egy félóra hosszat csevegtünk kéttagú szavakban; amit mondtam, mondta utánam. Ekkor vérszemet kaptam és így szóltam:
- Mondd szépen: villamos-végállomás.
Nézte az én mindent tudó számat, és elkezdte utánaformálni az ő rózsaszínű, puha, szamócalevél nagyságú ajkával e két szót. De ők nem akartak világrajönni, megkapaszkodtak valahol, összegabalyodtak, csak valami alaktalan habarék bukott ki száján. Lehajtotta fejét, és elkezdett sírni. Bennem pedig előötlött valami, valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s ami soha vissza nem ötlött volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat - az, hogy amit tudunk, milyen fáradalmak és kínok és töredelmek árán tudjuk. Elszégyelltem magam, kifújtam az orrát, kezébe nyomtam a nápolyis zacskót, és kimentem a szobából. Tíz perc múlva benéztem hozzá, még mindig a földön ült, eszegette a nápolyit, és hüppögött.
1955
Szabó T. Anna: Malom a pokolban
In: SZABÓ T. Anna: Határ, Magvető, Budapest, 2018
Őröl a nyelv, felőröl, lemorzsol, kiforgat magadból. Örül a nyelv, repes, beszél és szavakat mond. Örül a nyelv, beleőrjít, magába bolondít, gondolkodni se tudsz már nélküle.
Tiktakol az agy. Beleforgat az örvénybe, járod vele, mintha magad forognál, nyelvek kavarognak körülötted, zúgó fehér zaj, szavak áradása, véráram, körbe-pergő óra, forog, forog. Egy vagy a nyelveddel, kitéphetetlen, pedig a nyelved nélküled is van. Ha kivágnák belőled, megélne nélküled, vergődő kígyó a porban. Ha téged vágnak le róla, nem élsz.
Jó volna nyelvtelen. Üres gyönyörködés, meredt szem, névtelen felhők úsznának feletted, nézni csak, nézni. Hallani csak a dallamot, értelem nélkül, cél nélkül, a zenét. Jajannak, aki örökségül kapta a nyelvet. Jaj annak, aki szól, jaj annak, aki nem tud már szavak nélkül sírni és énekelni, jaj annak.
Vedd, vidd, légy vidám. Nem vagy vadember, nem vagy állat. Falomb se vagy, vagy szikla, beszélj szépen, beszélj. Mondd szépen: ma-ma. Mondd szépen: holnap. Mondd szépen: ér, vér, rév, mondd szépen, kérem, mondd szépen: én.
Azt hitted, otthon vagy benne, de képzelni se tudsz, csak általa. Nem tebenned: te benne. Amit látsz: övé. Megosztod: uralkodik. Uralkodj magadon: boldog vagy, bolond vagy, ő szól. Bolond lyukból szél, élsz, beszélsz. Nézd Hölderlint, nézd Filomélát. Kín eksztázisa. Repdeső kezek, szempillák, őrjöngés, őrület, öröm. Volt-nincs nyelv, mert ez is kimondható: a vannincs.
Akit szó teremtett, szó által vész el. Használod, fel-használ, elhasznál, port a porhoz. Azt hiszed, ismered. Bírod, bírsz vele. Mégis lebír. Az anyanyelved, ahol csak egy betű a különbség vers és verés közt. Ég az ég, öl az öl, beleszédül, aki kapja beszédül, forogvást forog, pörögve magába hull, nem jut soha sehova. A nyelv malomkő. Járasd csak, járasd. Járasd le magad.
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét (részlet)
In: SÀNTA Ferenc, Az ötödik pecsét, Ulpius-ház (Ulpius-ház klasszikusok), Budapest, 2013
(…)
Az asztalos közelebb hajolt az óráshoz:
– Mit tetszett mondani, Gyurica úr? Én… nem értettem egészen pontosan… mit nem tud, hogy mi legyen?
Gyurica levette a tekintetét a mennyezetről, és előrebillent az asztalhoz. Összefonta az ujjait, és a szemébe nézett Kovácsnak:
– Azt nem tudom, hogy Tomoceuszkakatiti legyek-e vagy Gyugyu?
– Áhá! – mondta Kovács, és bizonytalan tekintetet vetett az ügynökre, aki széttárta a karjait.
Gyurica így folytatta:
– Igen örülnék, ha segítségemre lenne, Kovács úr! Szívesen venném, ha tanácsot adna nekem. Őszintén szólva, eléggé kellemetlen helyzetben vagyok…
Kovács pislogva nézett az órásra, de azért együttérzően kezdett bólogatni:
– Állok rendelkezésére… De, ugye… nem sül ki valami disznóság belőle, vagy tréfa… vagy ilyesmi?
– Legyen egészen nyugodt felőle!
Rátette a kezét az asztalos karjára:
– Mondja meg őszintén, Kovács úr, hogy mit választana maga, ha megkérdeznék magától, hogy mi akar lenni: Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu…?
– Nem tréfa ez?
– Nem! Az a kérdés, hogy ha maga meghal, akkor jogában áll feltámadni egyiknek vagy a másiknak. Vagy Tomoceuszkakatitinek vagy Gyugyunak. Melyiknek óhajtana feltámadni?
– Ezt én nem értem… bocsásson is meg, de úgy látom, hogy mégis tréfál, Gyurica úr!
– Még szép, hogy nem érti! – mondta az ügynök.
Kovács tovább pislogott az órásra:
– Mert, megbocsát, ugyebár… de azt sem tudom, hogy ki az a Tomotiki vagy hogyan hívják, meg ki az a Gyugyu. Arról nem is beszélve, hogy semmit nem értek az egészből, és arról nem is szólva, hogy halálunk után Isten ítélete elé kerülünk, és nem szólhatunk egy szót sem…
Béla kolléga rákacsintott az ügynökre.
– De értse meg – nézett aztán Kovácsra –, értse meg végre: ha Gyurica úr úgy határozott, hogy maga meghal, és azután választ egyet és mást, akkor az Isten ne szóljon egy szót sem, örüljön, hogy él, és ne haragítsa magára a mi barátunkat…
– Erről van szó! – mondta Király. – Elvégre mit számít az Isten, ha Gyurica úr közbeszól?
Gyurica változatlanul Kovácsra tekintett:
– Figyeljen rám, Kovács szaki! Menjünk szép sorjában. Azt pedig előre megígérem, hogy az isten nem szenved majd semmi csorbát…
– De ezt valóban komolyan mondja! – szögezte le az asztalos.
– Valóban komolyan! A legkomolyabban – bólintott Gyurica.
– Így már rendben van a dolog… De mit mondott az előbb, hogy kik ezek a nem tudom kicsodák? És mit kell nekem választani?
– Hát akkor menjünk sorjában! – mondta újra Gyurica. – Ez a Tomoceuszkakatiti, akit elsőnek említettem, egy igen nagy úr, ő Lucs-Lucs szigetének a fejedelme, alattvalói persze nem fejedelemnek nevezik, de az nem változtat a lényegen…
Király megjegyezte:
– Persze, Kovács szaki, közölnöm kell magával, hogy olyan sziget, amilyent a barátja említett, nincs az egész földkerekségen, de ha ez nem zavarja magát, akkor nem szóltam egy szót sem…
– Közölnöm kell magával… – mondta zavartalanul Gyurica –, hogy van ilyen sziget! Sokkal jobban van ilyen sziget, mint azt maga vagy az ejrópai barátja gondolhatná!
– Igazat mond? – kérdezte az asztalos egyikről a másikra pillantva.
Gyurica letette a tenyerét az asztalra, és nyomatékosan így szólt:
– Van, Kovács úr! Becsületszavamat adom magának arra, hogy van ez a sziget. Hogy mást ne mondjak: nem is valami újkeletű képződmény – miként nem egy korallsziget az –, hanem nagyon is régi. Emberemlékezet óta létezik, Lucs-Lucsnak hívják, és igen örülök annak, hogy ezentúl maga is tudni fog róla!
Odafordult az ügynökhöz:
– Magát meg fogja lepni, kedves ejrópai barátom, hogy mennyire létezik ez a sziget!
Egy pillanatig ottfelejtette a tekintetét az ügynökön, aztán elmosolyodott:
– Bizony, bizony… de még mennyire létezik!
Visszafordult az asztaloshoz:
– Tehát az a bizonyos Tomoceuszkakatiti ennek a bizonyos szigetnek a nagyfőnöke, ha így jobban tetszik…
– S ha szabad kérdeznem… nekem mi közöm van ehhez a Takatitihez? – kérdezte Kovács.
– Ez végtelenül egyszerű! Magának azért van igen sok köze ehhez a Tomoceuszkakatitihez, mert azon a szigeten ott él Gyugyu, akit az előbb már volt szerencsém említeni. Ha Gyugyu nem élne ott, akkor semmi dolgunk nem lenne sem a nagyfőnökkel, sem a szigettel, amely egyébként rendkívüli gyönyörűségekkel megáldott föld. Hogy mást ne mondjak, a patakjaiban például dögivel van pisztráng, folyóiban a csuka meg a ponty. A tenger aranyban, ezüstben, kékben örökkön-örökké változó hullámzásáról nem is beszélek, de föltétlen megemlítem az égbe nyúló hegyeit, melyek csodálatosan festenek a hold előterében vagy akár a kelő nap sugaraiban! A síkjain, ó, uramisten, micsoda humusz, mert valósággal humusz ott az istenáldotta föld minden darabja! A kertjei buják és gazdagok, szelídek vagy ős bőségben tobzódók, lankái elgyönyörködtetik a szemet lágy és finom hajlataikkal, a dombjai nektárt teremnek, füves sztyeppéin annyi a vad, hogy azt el sem tudom mondani magának… és így tovább, és így tovább! És mindezek fölött ott uralkodik az istentől rendelt Tomoceuszkakatiti, és ott él társai között Gyugyu…
– Ez mind rendben van… – mondta Kovács – de mi közöm van nekem mindehhez, és ki az a Gyugyu?
– Rabszolga! – mondta az órás. – Annyit már igazán tudhatna, hogy ahol istenáldotta föld, halakkal teli folyók, vadakkal gazdag erdők meg hasonlók vannak, onnan természetesen nem hiányozhat sem Tomoceuszkakatiti, sem Gyugyu. Ez csak világos, nem?
Az asztalos fölhúzta a szemöldökét:
– Na és… mit kell nekem itt választani?
– Hogy melyik bőrébe akar feltámadni a halála után! Tetszik érteni?
– Nem! – mondta az ügynök.
– Magát kérdezem, Kovács úr! Úgy vesszük, mintha maga rövidesen meghalna, s amikor rögvest utána feltámad, akkor vagy Tomoceuszkakatiti lesz magából vagy Gyugyu, aszerint, hogy most melyiket választja.
– Akkor ez egy játék? – mondta az asztalos.
– De még mennyire! – mondta Gyurica. – Az egészből mindössze az valódi, hogy Lucs-Lucs létezik, s következésképpen létezik Tomoceuszkakatiti is meg Gyugyu is, magának pedig választani kell közöttük. Ettől eltekintve a többi az mind játék…
(…)