Bando di concorso per traduzione letteraria
L’Accademia d’Ungheria in Roma bandisce un concorso per traduzione letteraria, destinato a studenti iscritti a università italiane, quest’anno ricordando in modo particolare il bicentenario della nascita di Sándor Petőfi.
La partecipazione al concorso prevede la traduzione in lingua italiana di una o più delle seguenti opere letterarie, a scelta:
- Ferenc Molnár: Toll
- Dezső Tandori: Elenged
- Ádám Nádasdy: Jóval a szezon vége után (Petőfi emlékére)
- +1 Sándor Petőfi: Félálomban
Le domande dovranno pervenire entro il 29 ottobre 2023 all’indirizzo e-mail: mission.rma@mfa.gov.hu
L'Accademia d’Ungheria in Roma, per la valutazione delle traduzioni pervenute, si avvarrà di una giuria composta da tre membri: Umberto D'Angelo, direttore della Biblioteca Angelica di Roma; Melinda Mihályi, collaboratore ed esperto linguistico di lingua ungherese alla Sapienza Università di Roma e Antonio Sciacovelli, professore all'Università di Turku.
L’Accademia d’Ungheria in Roma osserverà l’obbligo di riservatezza nei confronti dei partecipanti al bando, sia verso il pubblico che verso gli stessi membri della giuria.
La data della pubblicazione dell’esito del concorso è prevista per martedì 5 dicembre 2023 presso l’Accademia d’Ungheria in Roma
nell’ambito di una premiazione ufficiale.
Il primo premio del concorso prevede un contributo di 500 EUR, il secondo premio un contributo di 400 EUR, il terzo premio un contributo di 300 EUR.
Le candidature dovranno essere inviate fornendo le seguenti informazioni:
- 1. Nome e cognome del/la concorrente
- 2. Data e luogo di nascita del/la concorrente
- 3. Codice fiscale del/la concorrente
- 4. Dichiarazione del/la concorrente riguardo la sua iscrizione a un’università italiana.
Per ulteriori informazioni relative al concorso si prega di rivolgersi all’indirizzo e-mail: mission.rma@mfa.gov.hu
Molnár Ferenc: Toll. Rövid igaz torténetek, megjegyzések, feljegyzések, kuriózumok gyűjteménye Budapest 1928
1
Toll, mert könnyű. Toll, mert elrepül. Toll, mert még írni is lehetett volna vele. Sok toll egymáshoz nőve: szárny, amivel emelkedni lehet. De ez itt csak szeszélyesen, lazán van összerakva. Eddig elszórtan hevert mind a memóriámban, nem is az összegyűjtésre várt, hanem a szélre, amely szétfújja. így hát: rendszertelenül összesöpört emlékek, kis képek, amiket láttam, kis történetek, amiket átéltem vagy hallottam; morzsák egy író emlékirataiból, amelyeket sohse fog megírni. Megjegyzések, amelyek nem igen kerülnek már bele egy regénybe, ötletek, amelyekből nem lesz vígjáték. Gondolatok, amelyek szerényebbek, mintsemhogy tanulmányokká dagadjanak. Viccek és könnyek. Pehely, toll, amiből nem szárnyat, hanem párnát csináltam. Használati utasítása: munkától, gondtól nehéz fejet az ágyban, karosszékben vagy vonaton ráhajtani, elpihenni egy kicsit rajta, elfelejteni és tovább menni.
23.
Zeneszerző barátunk tiszteletére rendezett vacsorán szemben ültem a híres sebésszel, aki a háború előtti Magyarország egyik legérdekesebb orvosa volt és aki azóta már eltávozott istenhez. A profeszszor magányos ember volt, a hivatásának élt, ezenkívül csak egy olyan dolog érdekelte, ami kívül esett a mesterségén: a zene. Ezt sokszor tapasztaltam sebészeknél. Nem tudom, törvény-e az, hogy a sebészek vonzódnak a zenéhez, vagy csupán tradíció a nagy Billroth óta. Elég az hozzá, hogy egy zeneszerző tiszteletére adott vacsora volt egyike ama ritka alkalmaknak, mikor a híres operatőrt frakkban, terített asztalnál, társaságban lehetett látni. Az ilyen vacsorákon, mint mindnyájan tudjuk, közös menű van. Az ember vagy megeszi vagy otthagyja. Meglepetve láttam, hogy a professzor nem e közül a két lehetőség közül választ, hanem más ételeket kap, mint mi, többiek. Csupa puha ételt evett: főtt halat, gombát, tojást, tortát. Láttam, hogy rendelés nélkül hozták neki a külön tálakat, tehát már előre intézkedhetett, hogy külön ételt kapjon. Nem sokat törődtem a dologgal, azt hittem, valami diétát tart. De evésközben, miután többször mosolyogva nézett rám, egyszerre csak szóvá tette ezt. — Észreveszi, — kérdezte — hogy miket eszem én? — Látom — feleltem. — Valami diétás kosztot. Olyan hangon kérdezett, mintha vizsgáztam volna előtte az egyetemen: — Nos és mit vesz észre? Mi hiányzik a vacsorámból? — Úgy látom, a hús. — Nem — mondta. — Gondolkozzék egy kicsit. Mi hiányzik a vacsorámból? És mindjárt felelt is a kérdésre: — A kés. Valóban, most vettem észre csak, hogy miután szilárd
ételeket nem evett, nem használt kést az evéshez. Villával és kanállal intézett el mindent. — Ez azóta van. — mondta — mióta egyszer egy grófné elájult miattam az asztalnál. Ritkán eszem társaságban, úgyszólván soha. De egyszer kénytelen voltam elfogadni egy páciensemnek, egy volt miniszternek a meghívását. A grófné szemben ült velem az asztalnál, úgy, ahogy most ön. És csirkét szolgáltak fel. Én rendesen ettem, ahogy szoktam. Úgy, ahogy gyermekkoromban az anyám tanított csirkét enni. Legalább én azt hittem, hogy úgy eszem. Később aztán, miután a grófnét eszméletre térítettük, kitűnt, hogy én csak hiszem, hogy úgy eszem, mint a többi jómodorú ember. A grófné elmondta, hogy már akkor ideges lett, mikor a kezembe vettem a kést. Ezt meg tudom érteni. Én reggel hét órától néha éjfélig is állandóan késsel dolgozom, idestova már harminc éve. Én nem veszem észre, de mások azt mondják, hogy ez meglátszik azon a módon, ahogy az asztalnál a kést fogom. A grófné azt mondta, hogy úgy vágtam a csirkét, ahogy emberek érzékeny kis testrészeit szoktam vágni. Azt mondta, ő szereti nézni vacsorákon az embereket, akik szépen esznek. Különösen nehéz feladat csirkét, galambot, foglyot könnyű kézzel és esztétikailag szépen enni. De az a precízió, az a villámgyors biztonság, amivel én a csirkét az ízületeinél szétvágtam, az a biztos metszés, amivel az izmokat a finom kis csontokról lefejtettem, borzalmasan hatott rá. Nem tudta elvenni a szemét a kezemről, folyton arra gondolt, hogy én emberek metélésével nyertem ezt a hallatlan könnyedséget, amivel most egy sült madárral szemben brillíroztam. Nem is tudta tovább nézni ezt a műveletet, csak addig, amíg az első falatot a villára nem szúrtam és a szájamba nem vettem. Akkor elsápadt, hátradőlt a székén és elájult. Most jön azonban a szubjektív része a dolognak. Évtizedekig nem gondoltam evésközben arra, hogy kés van a
kezemben. Ez után az eset után sokáig zavart étkezéseknél ez a gondolat. Vén fejjel nekiálltam és megpróbáltam pontosan visszaemlékezni arra, hogy anyám tanítása szerint hogyan kell fogni a kést, mikor húst eszik az ember. De megvallom, most már nem tudom pontosan. Mikor orvosnövendékek vizsgáznak nálam, az első érdeklődésem mindig az, hogy hogyan fogja a jelölt a kést. Sebészeknél igen sokra lehet következtetni már abban a pillanatban, amikor a kést a kezükbe veszik. És az emberek vágására szolgáló kés különleges fogási szabályai, úgy látom, most már véglegesen megzavarták a jónevelést, amit otthon kaptam. Ha magam eszem vagy kollégákkal, nem törődöm ezzel, de ha nagy ritkán, mint ma is, társaságba kerülök, olyan ételeket eszem, amelyekhez nem kell kés. Folyton arra gondolok, hogy mások mi mindent gondolnak, mikor kést látnak a kezemben. Innen a főtt hal és a rántotta. Azután analógiákat kerestünk erre más foglalkozásoknál. Amiket találtunk, azok közt nem a legérdektelenebb az, hogy milyen félelmes lehet az olyan pillanat, mikor a nagy filozófus ugyanazt az agyvelejét, amellyel az emberiség és a kozmosz összefüggését kutatja, a feleségével való veszekedésre használja. Azt hiszem, a grófné ennek láttára is elájulna.
Tandori Dezső: Elenged…
Elenged, és érintései tűnt
nyomaiból mégegyszer megteremt:
úgy, ahogyan az ő számára megszűnsz.
Mintha egy gyümölcs húsa zsugorodna,
elhúzódva a héjtól, befelé.
Mije maradhatsz? annak, ami már
nem is a rajtad át való menekvést,
de a legbelső pontot keresi
ami belőled még elérhető,
hol sugározni kezdhet, mert egyetlen,
s csak önmagához ér, ami övé –:
Égbolt kerül közéd s közé. De ha
nem az ő égbolton túlija
maradsz még így is, mi vagy? – ahol a
nem-mulás szive hirtelen
kihagy? anyaghiba? – miben?
Nádasdy Ádám: Jóval a szezon vége után. (Petőfi emlékére)
Nem reccsen, nem gyémántkemény a fagy:
a gyökérszagú levegő elég.
Tóparti séta, búcsúvacsora,
a gyertya is úgy jó, ha végigég.
Harsányan írt, imperatív színekkel,
ahogy a festő, Csontváry csinálta.
A szabadság, a szerelem piros,
a fű zöld, az ég kék, a szalma sárga.
Ez a tél sáros, öreg, suttogó,
a nád között a ködbe fut a stég.
A tó vize az eget kérdezi,
a válasz: átitató szürkeség.
Próbálom toborozni magamat,
vén tagjaimat, lelkemet,
figyelni arra: mi van odafönt,
és melyik pap lesz, aki eltemet.
Ő láthatott még egy-két kósza angyalt;
ahol nekünk nem látszik semmi rég.
Az ürességbe meresztjük szemünket –
igen, de lenn a földön van az ég.
Petőfi Sándor: Félálomban…
Szép kedvesem
Lágy kebele...
Szíved buját...
Mind érezem...
Kicsiny madár,
Dalolj nekem...
Tündéri dal,
Hű szerelem!...
Ezüst... arany...
Nem kell, nem kell,
Oly bús vagyok:
Vigyétek el!...
Mily illat ez,
Mily sok virág!
Egy végtelen
Kert a világ...
Bús, puszta lesz
Mindjárt az ég,
Hullatja le
Minden diszét,
A csillagok
Lehullanak,
Fejem körül
Koszorunak!...
Hah, lánc csörög
Hát volna még?
Hisz ami volt,
Mind eltörék...
Csörög... de nem
A kezeken...
Földön csörög,
Leestiben.
Ott voltam én
A nagy csatán,
A zászlót én
Lobogtatám.
Hoztam haza
Vérző sebet...
Elmúlt a harc,
Beforrt a seb.
Aludj, aludj,
Szép kedvesem...
Oh szabadság!
Oh szerelem!