106-0045 Tokyo, Minato-ku, Azabu Juban 3-8-1 Földszint
A tokiói Liszt Intézet Magyar Kulturális Központ kiállításán a fotóművész legjelentősebb képeit mutatjuk be.
Időpont: 2021. december 7. - 2022. március 31.
Hétköznap 10:00 - 17:00 (utolsó belépés 16:45-kor)
Zárva tartás: hétvégén, illetve magyar és japán ünnepnapokon, továbbá 2021.12.24. - 2022.01.03.
Kinszki Imre életrajza
Kinszki Imre 1901. március 10-én született Budapesten, asszimilált zsidó értelmiségi családban. Nagyapja Schiller Zsigmond, botanikus és újságíró, a német nyelvű Pester Lloyd munkatársa, majd felelős szerkesztője. Kinszki élete erős intellektuális ambíciókkal indult, már piarista gimnazistaként közölte írását a Huszadik Század. Az orvosi karon elvégezte az első tanévet, majd a megszorító intézkedések hatására átjelentkezett a biológia szakra, ám a numerus clausus végül előtte is bezárta az egyetemek kapuit. Az elkövetkező években természetfilozófiai, társadalomlélektani írásai jelentek meg a Nyugatban, a Szintézisben, és a későbbiekben is élénk kapcsolatot ápolt a szellemi közélettel. Ennek egyik bizonyítéka a fennmaradt kis címes füzete, melyben a kor jeles irodalmárainak, tudósainak nevei szerepelnek. Mozgásterét meghatározták a kenyérkereső foglalkozás keretei. Magántisztviselőként, a Textilgyárosok Országos Egyesületének irattárosaként kezdett dolgozni, ahol megismerte későbbi feleségét, Gárdonyi Ilonkát. Zuglóban vettek ki lakást, ami szűkebb pátriája lett. Gyermekei - Gábor (1927) és Judit (1934) - is itt születettek és nevelkedtek.
Első fényképezőgépét feleségétől kapta ajándékba első gyermekük születése alkalmából. A kis gépet komolyabb felszerelések váltották fel, Kinszki maga is tervezett egy KINSECTA névre keresztelt fényképezőgépet speciális közelképekhez. Növényrészletek, apró, sőt mikroszkopikus élőlények fényképezése lett az egyik kedvelt témája.
Kinszki érdeklődése később Budapest felé fordult. Fényképeinek egy része a hivatali helyiség ablakából készültek, alighanem munkaidőben, de ezt a kis kilengést elnézték az amúgy öt nyelven levelező, precizitásáról ismert tisztviselőnek. Kora délutánonként, miután becsukta az utolsó aktát, megkezdődött Kinszki „második műszakja": a séta a városban, kamerával a kézben kereste a fények, árnyékok rajzolatait. Fényképhagyatékából jól kirajzolódnak e felfedező út földrajzi határai: a Duna-part, az erzsébetvárosi utcák, és leggyakrabban a szűkebb pátria, az akkor még bolgárkertészetekkel körülvett, emeletes házakkal épp csak beépülő zuglói táj, a Róna utca és a közeli Rákos-patak környéke.
Kinszki újítása nem témaválasztásában rejlik, hanem abban az új szemléletű formanyelvben, ahogyan tárgyfotóit, utca- és életképeit megkomponálta, ahogyan a fény-árnyék viszonyokat kezelte, különös tekintettel az újszerű „ablakperspektívára”. Az esőben vagy fényben úszó kőrengeteg lüktetését, az ügyeiket intéző vagy épp bámészkodó polgárokat, az utca mindennapjait örökítette meg.
Kinszki Imre egyre sikeresebb fotográfus lett. 1931-ben lépett be a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségébe (MAOSZ), melynek 1936-ig tagja maradt. Társaival 1937 januárjában alakították meg a Modern Magyar Fényképezők Csoportját. Állandó munkatársa lett a Tükör és a Búvár című lapoknak, valamint többedmagával könyvet szerkesztett a modern magyar fotográfiáról. A kor budapesti divatjának megfelelően több irodalmi társaságba is tartozott, s rendszeresen eljárt a Centrál kávéházi találkozókra.
Kinszki fényképei külföldre is eljutottak, megjelentek például a National Geographic-ben és az American Photography-ban. E kapcsolataira is támaszkodva igyekezett megszervezni a maga és közvetlen hozzátartozóinak emigrációját akkor, amikor a zsidótörvények következményei egyre fenyegetőbbé váltak. Egyszer már az új-zélandi bevándorló útlevelét is a kezükben tartották, de végül nem volt erejük elszakadni a család többi tagjától és az otthontól, így végül ők is osztoztak százezrek tragikus sorsában.
Kinszki Imrét 1943-tól többször is behívták munkaszolgálatra. Utolsó levelezőlapját 1944 novemberében a Ferencvárosi pályaudvarról küldte családjának. 1945-ben veszett oda egy halálmenetben, útban Sachsenhausen felé. Épp csak nagykorúvá váló fiát a buchenwaldi lágerben kínozták halálra. Felesége és leánya a pesti gettóban élte túl a vészkorszakot. A kevés holmi között magukkal vittek oda egy doboznyi negatívot is, amiket Kinszki a nehéz idők utáni újrakezdés reményében megőrzendőként bízott rájuk. Kinszki Imre felesége sohasem adta fel a reményt, hogy férje egyszer visszatér. Minden nap kiment a pályaudvarra, s várta férjét. Lánya, Kinszki Judit pedig mindmáig mindent megtesz azért, hogy apjának alakja, művészi hagyatéka ne vesszen a feledés homályába. Kinszki vintázs képei neves amerikai és európai galériákba, magángyűjteményekbe kerültek.
A kiállítás kurátorai: Kincses Károly, Bodnár Zita
