1. Mikor és hogyan választotta ezt a pályát? Ha újra kezdhetné az életét, újra ezt az életutat választaná-e?
Magától értetődő volt kiskoromban, szinte természetesen rákerültem már óvodában erre az útra. Máig él bennem az ősi élmény a homokozóban: úgy építettem a várat, hogy tulajdonképpen már akkor is térrendszerben gondolkodtam. Egyszerűen berántott annak a mágiája, hogy sárból, gyurmából – konkrét, kézzelfogható anyagokból teremtek. A késztetés később is megmaradt, mert szerencsémre az elemi iskoláimban olyan rajztanáraim voltak, akik támogattak ebben. A családunkban ugyan nem volt művész, mindenki „normális”, de ha nem is kaptam meg szüleimtől az apai-anyai áldást a választott életutamra, mégis idővel belátták, hogy elég makacsul ragaszkodom hozzá, hogy csinálhassam, még ha rögös is ez a pálya, nem is kicsit. Annyit azért hozzátennék: otthon, a családunkban, bár korábban nem vált senkiben tudatossá, hogy művész és műtárgyat csinál, de azért jelen volt egy ösztönös teremtési vágy. Például az én „szuperszonikus” katolikus nagymamám a háza szegleteiben a maga módján és egyszerűségével a Singer varrógépén, mindenféle búcsús tárgyakból olyan házi oltárinstallációt buherált, ami nekem gyerekként csoda volt. Ezzel a módszerrel öltöztette be az egész házát, valószínűleg tőle ered a misztikához való vonzódásom. Ott van édesapám is, egykori géplakatos mester – most már nyugdíjas –, akit még kamaszkoromban nyaggattam, mutassa meg, hogyan kell hegeszteni. Azidőtájt csináltam a vasmacska-sorozatomat otthon, Egerben, a kertünkben. Mindig megjegyezte, hogy nem tudok jól varratot csinálni, szétesik a cunder… De hát persze régebben ő is készített suttyomban macska formájú virágtartót, vagy rézlemezből kalapált ki vázát, nem éppen könnyű ötvösmunkával. Ezek összeadódtak és hatottak rám. Hogy milyen életutat választanék, ha újrakezdhetném – ezzel a kérdéssel nem tudok mit kezdeni, mert egy adott közegbe, adott helyre születtem, ami nyilván meghatároz és valamennyire hat is rám a későbbiekben. Létezik a sors, mégis csomó mindenben én döntök, úgyhogy inkább azzal foglalkozom, ami van, nem azzal, mi lenne, ha...
2. Mire a legbüszkébb a pályája alatt?
Számomra a szobrászat eszköz arra, hogy kapcsolódjak másokhoz – mert a való életben sokszor nem egyszerű, belső igényem pedig van rá, elvégre társas lények vagyunk. Kevésbé érdekel, hogy valakinek tetszik, vagy nem tetszik, amit csinálok, viszont az már izgalmas, hogy valakinél „benyomok” valamit. Pontosabban: ha a szobrom kihoz belőle valamilyen reakciót. Van, akit jó értelemben sírásra bír, mert annyira meghatja – igen, volt ilyen is –, másnál pedig annyira kiverte a biztosítékot a munkám, hogy a megnyitómon ordított velem és számon kért, „hogy tehettem ilyet”, valóságosan fizikai fájdalmat érzett miatta. Az ilyenekre büszke vagyok, hiszen ekkora figyelmet kivívni megtiszteltetésnek veszem – főleg mivel egy túlpörgetett, ingerrel teli világban élünk, és az már külön művészi teljesítmény, ha megállítok valakit a munkámmal.
3. Hogyan néz ki egy átlagos napja?
Teljesen változó, attól függ, milyen időszakban vagyok. Ha kiállításra készülök, akkor lehet, hogy a szoborral „kelek-fekszek”, ez lehet idegtépő is, mert ezen jojózik este, lefekvéskor is az agyam. De visszafele nézve jók ezek a jelenségek, mert mindig az a legboldogabb időszakom, amikor a legtöbbet tudok dolgozni.
4. Mivel tölti a szabadidejét, mivel töltődik fel?
Szeretek moziba járni, érdekelnek a társművészetek, a tánc, a színház és a pszichológia.
5. Milyen tanácsot, útravalót adna egy fiatal pályakezdőnek?
Legyen bátor, tudja és merje használni az intuícióját. Ha valami nem sikerül, ne omoljon össze, egy csomó kudarcból jön az igazi siker. Nekem felszabadító volt az egyetem után, hogy rögtön lett egy kicsi, de saját műtermem, és az intézményesült kereteket magam mögött hagyva azt csinálhattam, amit akartam. Bár igazából az egyetemen is azt csináltam, amit akartam, de később még nagyobb szabadsággal mertem dolgozni, elrontani és pocsék munkát csinálni, azután jött egy sikeres időszak, amikor beérett a gyümölcs.
6. Volt-e korábban Bulgáriában, milyen emlékek, benyomások, esetleg történetek jutnak eszébe az országról?
Ez az első alkalom, hogy Bulgáriában vagyok, azon belül is Szófiában, ezért csak jelen időben tudok beszélni benyomásaimról illetve csak erről a bolgár városról.* Tetszik az a kettősség, amit itt tapasztaltam: egyrészt a szabadság és pimasz játékosság a street artban, a graffitikben, másrészt erősen jelen van a pravoszláv szellem. Kifejezetten magával ragad annak a misztikumnak vizualitása, ami áthatja azt a helyet. Most, hetek óta szófiai utazásom után otthon és a műtermemben bolgár ortodox férfikórust hallgatok maximum hangerővel, nagyon felemelő.
*Megjegyzés: Rabóczky Judit 2024 júliusában kiállításának előkészítése alkalmából érkezett Szófiába – Liszt Intézet Szófia.
