Kiss Manyi a Jászai-díjas, Kossuth-díjas, Érdemes-, és Kiváló művész, több mint 100 magyar filmben szerepelt, színpadi szerepeinek száma ennél is több. A színésznő születésének centenáriumi évfordulója az OSZMI számára kiemelkedő feladat és lehetőség volt.
A vándorkiállítás sikere, valamint a kapcsolódó események annak a bizonyítékai, hogy egy korszerű, audiovizuális eszközök bevonásával bemutatott életmű a mai napig is vonzó hatást gyakorol mind a szakmára, mind a nagyközönségre. Az OSZMI a folyamatosan jelen levő vándorkiállításaival szoros hazai és nemzeközi kooperáció lehetőségét nyitja meg úgy a múzeumi intézmények, mint a színházak, és a színházi fesztiválok felé. Ezt a korábbi tendenciát megerősítette és folytatta a Kiss Manyi centenáriumi vándorkiállítás is.
A közelmúltban – az OSZMI közreműködésével – a színésznő családi hagyatékának egy része a kolozsvári EMKE Szabédi Emlékházba került (igazolványok, 231 fotó, vegyes iratok), így életének és művészetének új dokumentumai és aspektusai is felszínre kerültek. Ugyancsak rendkívüli jelentőséggel bír az a nemzetközi színház- és cirkusztörténeti tényanyag – új elemek Kiss Manyi szerepéről az Uferini dinasztia történetében –, amelyet az UFER cirkuszi dinasztia Kiss Manyi közreműködésének adatairól rendelkezésünkre bocsátott (plakátok, fotók, egyéb tényanyag, korábban teljesen ismeretlen dokumentumok). Ugyanez a kiállítás lehetőséget adott arra, hogy a szülői ház néhány igen szép szecessziós bútorát kiállíthassuk – a Vinceffy család jóvoltából – a Székely Nemzeti Múzeumban. A bőr borítású, tulipános mintázatú ívelt bútorok megidézték a lakás korábbi, polgári hangulatát. A centenáriumi év új alkalmat adott arra, hogy Kiss Manyi művészetének emléket állítsunk, élettörténetét hitelesen és részletesen rekonstruáljuk, megismertessük a nagyközönséggel mind Magyarországon, mind Erdélyben. A kiállítás az OSZMI, az OSZK Színháztörténeti Tára, valamint a Kiss és a német Ufer család, a kolozsvári EMKE Szabédi Emlékház gyűjteményének Kiss Manyi dokumentációját dolgozta fel és állította ki.
A nézőközönség fontossága
Egy „Kiss” lábjegyzet
Ahhoz, hogy egy vándorkiállítás létrejöhessen, kell egy máig is ható, magas szintű életmű, nagyszámú dokumentum és tárgy, egy varázslatos személyiség, egy mai napig is a közönséget felcsigázó színész, és az, hogy a közönség érdeklődése és hálája napjainkig kísérje. Kiss Manyi esetében mindez megvolt, de emellett egy kis személyes motiváció sem ártott. Leszögezném, hogy soha nem készültem színésznőnek, nem vonzott a színház, a színpad... Legelső színházi élményem egy borzasztó előadás. Gárdonyi Géza: A bor. Előadva a zágoni kultúrotthonban. Csak a por, az izzadt, zsúfolt nézők nyomakodása maradt meg bennem, amatőr rémálomnak tűnt még hat éves fejjel is számomra. Semmi közöset nem találtam a látottak, és a megszokott „színház” a kolozsvári operaház előadásai között. Ez a színészet – szögeztem le magamban – nem tetszett.
Bár Kolozsváron születtem és nevelkedtem, a nyarakat Zágonban töltöttem. Petróleummal világítottunk, a szomszéd néni sütötte búbos kemencében a kenyeret, és fő programunk a vendégeskedés volt. Akkoriban Berta, Sári, és Veronka néni voltak – a mai eszemmel csuda emberek, a hajdani zágoni görlök – a látogatóink. Ilyenkor minden terítékre került, én a kisszéken ülhettem és hallgathattam, szólni nem volt tanácsos, mert azonnal kiküldtek. Furcsa falu volt Zágon. Régen nem hordták a népviseletet, és amikor ismét divatba jött, akkor a néprajztudósoknak kellett rekonstruálni, milyen volt. Ott húzták fel Erdélyben az első nadrágszoknyát, madmoiselle Chanel három varrónőt is vitetett onnan magának. Büszke, rátarti és nagyon jó humorérzékű népek lakják, akik képesek voltak még a toronyóra mánusait is felcserélni, csakhogy mások ne tudhassák, mennyi is a zágoni idő. Minden hamar gyűrűzött be, legyen az divatos pletyka, vagy fővárosi dal….
A kántortanító lánya ebben a hangulatban nevelkedett. Megcáfolhatatlan színháztörténeti tény, hogy nagyanyám volt Kiss Manyi első és hivatásos nézője. Egészen kora gyermekkoruk óta kedvenc játékuk a színház, a színjátszás volt, és az összes zágoni bakfis és ifjú úr egytől-egyig színész és színésznő szeretett volna lenni a csűrben hevenyészett színjátszó helyen. Veszekedtek a jobbnál jobb szerepekért, természetesen a mindenkori primadonna Kiss Margit volt. Felhőtlen volt a játék, de valami nagyon hiányzott, a nézőközönségnek előkészített pad üresen tátongott. A zágoni ifjak elindultak a náluk hat évvel fiatalabb csenevész gyermeklányt meggyőzni, hogy legyen néző. Csutak Róza vállalta a komoly feladatot. Hűséges nézője lett egy életen át. A legelső ténykedésem Kiss Manyi emléke körül az volt, amikor születésének 90. évfordulóján a Mikes-Szentkereszty kúria emlékszobájában a Kónya Ádám által létrehozott emlékkiállítást az OSZMI-ban található anyagokkal egészítettük ki. Akkor már árulták Kiss Manyi zongoráját. És most egy rövidke közbevetés:
Kiss Manyi élete több regényt is megérdemelne, de a bonyolult családi állapotok megértéséhez annyit mindenképpen érdemes felvázolni, hogy az a kijelentése, hogy „Nekem három anyukám és három apukám volt”, nem költői túlzás. „Manyika szülei 1915-ben, a kislány négyéves korában elváltak. Édesanyja rögtön házasságot kötött Szotyori Nagy Simon földbirtokossal. Ebből a házasságból aztán hamarosan megszületett Simon, Manyika féltestvére. Az édesapa is megnősült. Második felesége Nagy Ilona tanítónő lett. A két nagyobb testvért hol az anya, hol az apa nevelte. Manyikát azonban az édesanya testvére vette magához, akit történetesen szintén Nagy Ilonának hívtak. Az ő férje, Szőts Albert gróf finanszírozta a tanulmányait.
De legjobban közülük mégis a nagynénjét, Ilus anyut szerette. Manyika noha – mint említettem – Magyarlónán született, mégis Zágont tartotta szülőfalujának. (Több életrajzi könyvben ezért is szerepel tévesen Zágon, mint szülőhely.) Gyermekkorát is Zágon hegyei között töltötte, ezért választotta később a budai Árnyas úti bérlakását is, mert Zágonra emlékeztette. Kutyáját is Zágonnak nevezte el – vallja Kiss Albert, Kiss Manyi unokaöccse.
De legalább ugyanennyire szerette Albert aput is, aki nevelőapja volt és az ő anyagi lehetőségei biztosították a színvonalas zenei neveltetését. Mindenképpen meg kell említeni Guszti bácsit (Prőhle Gusztáv, aki a család egyik legjobb barátja, és Kiss Manyi feltétlen rajongótáborába tartozik, születésnapján kis versikével is kedveskedik neki).
A családi szálak gombolyításán túl miért fontosak ezek a tények? A zongora megvásárlása közeledtével, egyre jobban nőtt annak az ára. És ezzel párhuzamosan az a susmus, amely során kiderült, hogy az akkori tulajdonos gyakorlatilag betelepedett Szőts Albert lakásába és úgy tekintette, hogy nem csupán a lakás használatára jogosult, hanem immár minden ottlevő ingóság az övé. Az ünnepség, az évforduló közeledett és az emlékszoba kiváló gondnokával, Kocsis Tündével értetlenül álltunk a helyzet előtt. A faluban jogosan vetették fel a kérdést, hogy akkor miért nem akarjuk inkább a tisztázott jogi háttérrel rendelkező, szülői házból származó Kiss Lajos-féle hangszert megvenni. Így jutottunk el az akkoriban 92 éves Barabás Gábornéhoz (Mári nénihez), a hajdani lelkész feleségéhez, aki készséggel – és hímzett kilim terítőjével – bocsátotta rendelkezésünkre a hangszert, igazolva annak valódi eredetét, mivel Margit a két, egymáshoz nagyon közel levő lakásban élt, és mindkét hangszeren játszott.
Ezután következtek azok a jelenetek, amelyek egy kurátor életében ritkán történnek meg. A kántor úr (a mindenkori református kántor), aki Kiss Manyi szülőházában élt, elvállalta, hogy elszállítja a zongorát, ami meg is történt. Lovasszekéren. A falu népe összesereglett, az ünnepség remekül sikerült, a Szabó Kati tornaegylet mintegy megismételve a történelmet, elénekelte a „Habos süteményt”. A fatőkés zongora azóta is az emlékszobában látható. A kilencvenéves évfordulót követően a történet évi egyszeri látogatásra és gondos levelezésre szűkült Kocsis Tündével, aki fáradhatatlanul mutogatta a kiállítást minden betérőnek, és látogatók voltak bőven, szerencsére. A hosszútávú tervezés, a mit miért teszek átgondolása soha nem tartozott az erősségeim közé. Kónya Ádám helytörténésszel egyetlen egyszer találkoztam személyesen, mélységes tiszteletet éreztem iránta, és őszinte elismeréssel néztem, hogyan irányítja a Székely Nemzeti Múzeumot.
Annál jobban megdöbbentem, amikor fia arról értesített, hogy halála előtt Ádi bácsi egy dobozt hagyott hátra számomra. Elképesztőnek tűnt nekem, hogy vajon hogyan juthatattam eszébe? Sok minden volt benne: Színházi Élet példányain és kézzel írt műsorújságokon túl az a kis programfüzet és repertoár is, amely meghívóként szolgált a 90. évfordulón.
Nem lehetett többé kérdés, folytatni kellett a Kiss Manyival való foglalkozást. A szerencse is mellém szegődött, mégpedig Kiss Manyi egyenesági rokona, Kiss Albert tanító – unokaöccs – és felesége, Éva asszony személyében, akik nem csupán egy oral historyt hoztak létre, hanem rengeteg tényt kikutattak. „Nagynéném Kiss Manyi” címmel egy olyan dvd-t készítettek, amely kiegészülve a színháztörténeti vonatkozásokkal, a kiállítás szerves része lehetett. A tárlatsorozatot követően a családdal is folyamatos párbeszédet alakítottunk ki, amely máig is tart. Célja Kiss Manyi emlékének az ápolása, megismertetése minél szélesebb körben, ugyanakkor a színháztörténeti részletek, dokumentumok gyűjtése, bővítése is.