A római Palazzo Falconieri, a Falconieri-palota 1927 óta a Római Magyar Akadémia székhelye. Ebben a minőségében a magyar állam legértékesebb külföldi ingatlana, és egyben a magyar értelmiség számára a magyar kultúra szimbolikus jelentőségű külhoni állomáshelye.
A palotát ötszáz éves története alatt többször átépítették, míg egy kicsiny reneszánsz palotából a Római Magyar Akadémia, az Örök Város egyik legpatinásabb külföldi kulturális intézetének székhelye lett. Történetének valamennyi korszaka nyomot hagyott az épületen, leginkább mégis a Borromini-féle átépítés határozza meg a palota mai jellegét. A számos átalakítás következtében a 16–17. századi részek jelentős részben megsemmisültek vagy átalakultak, olykor új építészeti vagy díszítő elemek kerültek a helyükre, a 20. század előtti berendezésből és a műgyűjteményekből pedig mára semmi sem maradt a via Giulián.
Látogatás a Falconieri-palotában
Homlokzatok, udvar, földszinti helyiségek
Amikor a via Giulia felől érkezünk a palotához, rögtön szembetűnik a főhomlokzat a maga letisztult formáival és arányaival, amely – kisebb kiegészítésektől eltekintve – a 16. századi alapokat továbbgondolva Borromini alkotása. Borromini megtartotta az eredeti ablakkiosztást, majd úgy bővítette ki a homlokzatot, hogy az szimmetrikus elrendezésű legyen. Az északnyugati irányú bővítéssel, egy háromtengelyes épületrész hozzátoldásával az épület nyolctengelyesből tizenegy tengelyes, szimmetrikus homlokzatú palazzóvá vált. Szintén a szimmetriát szolgálta a második, befalazott kapu kialakítása. A földszinten a kváderköves falazat a bramanteszk, toszkán edikulás ablakokkal, alattuk azokkal megegyező szélességű pinceablakkal, a rusztikázott kapuval a 17. század eleji római paloták jellegzetes formavilágát idézi. Mint korábban utaltunk rá, a földszinten a bal oldali íves záródású ablak szinte bizonyosan a 16. századi palota része volt, miként az első négy ablak vasrácsait tartó fém teknősbékák is arra utalnak, hogy ezek az ablakok a rácsokkal együtt a Borrominit megelőző építési fázisban készültek el. A második és harmadik szint homlokzata teljes mértékben a ticinói mester alkotása. A korábbi homlokzat ritmikáját megtartva álrusztikás falazatot alakított ki, az emeleteket párkánnyal választotta el, a két kapu fölé erkélyeket helyezett. A homlokzatot alul a kváderkövekből épített lábazat, fent a hangsúlyosan előrenyúló, a sarkokon rizalitosan kiugró főpárkány, jobb és bal oldalon pedig, az első emelet párkányainak szintjén, sólyomfejes hermával díszített két sarokpilaszter foglalja keretbe.
A díszítő elemek között ki kell emelnünk a heraldikai szimbólumok halmozását, ami a kor művészetének sajátja. A külső és belső homlokzatokat, valamint a stukkókat elárasztják a Falconieri család nevében és címerében is megjelenő sólymok. A két büszt sólyomfeje hangsúlyosan veszi birtokba nemcsak a palotát, hanem az egész utcarészt. Borromini az általa épített vakkaput és három tengelyt díszítőelemekkel is megjelölte. A vakkapu feletti erkélytartó konzolon, a bejárat feletti erkélytartó konzol liliomjától (egészen pontosan íriszétől) eltérően, egy sólyom látható, a három új földszinti ablak párkányait pedig rozettákkal díszítette. A ticinói mester a palota múltját nemcsak az építészeti örökség megőrzésében, hanem a díszítés motívumaiban is felvállalta, a Falconierikre utaló madarak mellett a korábbi tulajdonosok heraldikai szimbólumait is elszórta a palazzo különböző pontjain. A főpárkány konzoljai között megtartotta az Odescalchiak címerfiguráit: a sast, az oroszlánt és a tömjéntartót.
A palazzo alaprajzi megoldása Borromini géniuszát dicséri, amennyiben a különböző korokból származó elemek összekapcsolásával voltaképpen egységes szerkezetet hozott létre. Megszüntette a reneszánsz palota U alaprajzát, a jobb oldali, Tevere felé nyúló szárnyat a régi palotarészek bevonásával átépítette, és ennek végéhez jobbról merőlegesen még egy, a folyóval és a főhomlokzattal párhuzamos szárnyat toldott. Ez az épületrész a főhomlokzat meghosszabbításával párhuzamosan húzódik északnyugati irányba, vagyis a korábbi épületszárnyhoz, arra merőlegesen, egy másik U alaprajzú épületrész illeszkedik.
A palazzo jelenlegi kapuja, egyben főbejárata 16. századi eredetű, noha az első palotában minden bizonnyal egy nagyobb helyiségként funkcionált, és a mai porta helyén álló kapun keresztül lehetett bejutni az épületbe. Borromini a kapubejárót és a földszinti portikuszt a 16. századi előzmények megtartásával alakította át. A kapubejáró boltozata fiókos dongaboltozat, az azt követő portikusz három boltozata közül a középső, négy rózsaszín gránitoszlop által tartott, baldachinra emlékeztető boltív csehboltozat, a két szélső pedig élkeresztboltozat. A hat antik eredetű, átfaragott toszkán fejezetű gránitoszlopot már a 16. századi palotába is beépítették.
A bejárattól jobbra, a portával szemben levő helyiségekben a 16. századi palota emlékeit fedezhetjük fel, részben Borromini által továbbgondolt formában. Ebből a szempontból a legfontosabbak a jelenleg képzőművészeti galériaként működő termek mennyezetei. Az első terem boltozata fiókos dongaboltozat. A második termet tükörboltozat fedi, a falakon tojásléccel díszített párkány fut körbe, és az ablakfülkék padozata is 16. századi. A boltozat közepén Borromini által készített, gazdagon profilozott stukkó foglalja keretbe a palota egyetlen eredeti, az Odescalchi család megrendelésére készült freskóját. A kép a Parnasszus-hegyen lanton játszó Apollót ábrázolja a hét múzsával, illetve az előtérben két babérkoszorús költővel, Vergiliusszal és Dantéval. A freskó Genthon István és Gainluigi Colalucci szerint a Rómában működő manierista festők, a Zuccari-fivérek iskolájához kapcsolható, más vélemények szerint Baldassare Croce vagy Salvio Savini alkotása. A harmadik terem tükörboltozatán kialakított ovális képmezőt babérkoszorú keretezi, a téglalap alakú külső keret által határolt háromszögekben kiterjesztett szárnyú sólymok láthatók. A téglalap sarkaiból lándzsavégekre emlékeztető bővületekben Borromini a Farnese család címerének liliomait helyezte el, ugyanannak a történeti szemléletnek a jegyében, amelyet követve a külső főpárkány alá az Odescalchi-címer oroszlánjait illesztette.
A negyedik helyiség (jelenleg galéria-raktár) boltozata ma nem látható. A barbár módon felrakott álmennyezet és a világítótestek miatt részben rongálódott stukkódíszítés az első emelet két, növényi ornamentikával díszített Borromini-szalonjának stukkóival rokonítható. A tükörboltozat közepén elhelyezett, gazdagon profilozott, téglalap alakú stukkókeretből merőlegesen kifelé mutató irányban, a boltozatra simulva ugyanazokat a növényi ornamenseket (rozettákat, palmettákat és stilizált virágokat) formálta meg a művész, mint a piano nobile két kisebbik Borromini-szalonjában. A földszinten ezen kívül a 16. századi palota más nyomait is megtaláljuk: a hátsó lépcsőház felé vezető folyosón álló, befalazott travertin mészkő ajtókereteket, illetve a hátsó lépcsőháztól a folyó felőli oldalra eső, fiókos teknőboltozattal fedett földszinti nagytermet (jelenleg könyvtári raktár).
A palazzo egyik leginkább figyelemre méltó része a díszudvar. Ennek kialakítása a 19. század folyószabályozási munkálataihoz kapcsolódik. A védőgát és a rakpart kiépítésével a kert elvált a folyóparttól, és jóval kisebb lett. 1896-ban készült el a mai hátsó vaskapu, amely impozáns jellege ellenére, az urbanisztikai sajátosságok miatt sohasem szolgált főkapuként, és most is szinte kizárólag technikai funkciója van. Ekkor építették meg a vaskaputól kétoldalt lefutó lépcsősort és az alatta elterülő szökőkutat. A kút központi elemét jelentő delfinpár minden bizonnyal régebbi eredetű, és nagy valószínűséggel korábban a kert folyóparti részén álló kúthoz tartozott.
Borromini a folyóra néző homlokzat kialakításakor is messzemenően figyelembe vette a korábbi elrendezést. A földszint dísztelen pillérekkel tagolt, három árkádívvel nyitott bejáratát a korábbi palotából örökölte. Az első és a második emelet udvarra néző homlokzatain a háromtengelyes ablaksorokat párkány választja el egymástól, míg a harmadik emelet mezzanin ablakai elválasztás nélkül követik az alattuk levő ablakokat. A vertikális tagolást az első emeleten lizénák, a második-harmadik emeleten pedig jón fejezetű pilaszterek biztosítják. Ezt az erősen tagolt homlokzatot koronázza a palazzo legimpozánsabb részét jelentő loggia, amely hármas árkádíveivel megismétli a földszinti árkád tagolását. A bal oldali kerti homlokzaton a földszinten fülkék és árkádok, az első és második emeleten fülkék és ablakok váltogatják egymást, szintén párkányokkal, illetve lizénákkal és falpillérekkel tagolva. Az ablakokat szalagkeretek övezik, az első és a második emeleten párkány koronázza őket.
A földszint bal oldali helyiségei (porta, vendéglakás) az átépítések és az álmennyezetek miatt semmit sem mutatnak eredeti díszítő és építészeti sajátosságaikból. A 16. században bejáratként szolgáló jelenlegi portahelyiséget az álmennyezet felett egyszerű dongaboltozat fedi, míg a vendéglakás és a ruhatár álmennyezetei 16–17. századi, egyszerű profilú stukkókeretekkel díszített tükörboltozatokat, illetve fiókos dongaboltozatot rejtenek; a helyiségek átalakítása miatt emelt közfalak és az álmennyezet durva illesztései miatt meglehetősen rongált állapotban. Az udvarból balra nyíló neoreneszánsz stílusú főlépcsőház a 19. században épült, felváltva a Borromini által is érintetlenül hagyott 16. századi lépcsőházat. A földszinti folyosó első mennyezete szintén fiókos dongaboltozat. A lépcsőház előterét négy-négy csiszolt, toszkán fejezetű gránitoszlop és pilaszterek tagolják, megformálása a kapubejáróra és a portikuszra rímel. A két emeletet átfogó lépcsőház tetején a Római Magyar Akadémia címere, alatta pedig az építtető Medici del Vascello család jelmondata olvasható: Excelsior, azaz kitűnőbb. A lépcső tetején, a bejárati kapu feletti évszám (1896) az építkezések lezárására utal.
A Palazzina
A Római Magyar Akadémia két épületben működik. A palazzo mellett, attól északnyugatra, a belső udvarból nyílik a palazzina. Alapját az 1897–1900 között felhúzott melléképület jelentette, ezt 1928–1930 között Faludi Jenő és Arnaldo Foschini tervei alapján az új igényeknek megfelelően művészházzá építették át. Homlokzata a palazzo homlokzatára rímel, sarokpilaszterei felett szintén madarak láthatók, ezúttal nem sólyom, hanem az itáliai reneszánsz művészetet Magyarországon meghonosító Mátyás király családjának címerállata, a csőrében gyűrűt tartó holló, Pátzay Pálnak (1896–1979), az Akadémia ösztöndíjasának (1928–1930) alkotása. Az 1970-es években belső tereiben átalakított palazzina 13 lakásával az ösztöndíjasok és programvendégek számára biztosít szállást.
A palazzo kettős U alaprajzú épülettömbje és a palazzina két udvart zárnak közre. A főbejárattal szemben helyezkedik el a díszudvar; a jelenleg gépkocsi-parkolóként szolgáló, travertin mészkővel burkolt udvar pedig a palazzo és a palazzina között található. A palota udvarain és a főlépcsőházában néhány érdekesebb műtárgyra lehetünk figyelmesek. Időrendben haladva az antik emlékek a legkorábbiak, arról viszont nincsen tudomásunk, hogy mikor és milyen módon kerültek a via Giuliára. A leglátványosabb a scala nobile bejáratával szemben elhelyezett, trónszéken (ún. sella curulison) ülő tógás férfialak. A test eredeti, viszont a fej és a végtagok modern kiegészítések. A szobor méretéből, a tógából és a trónból ítélve a Flavius-kor (69–96) portréit alapul vevő, feltehetőleg 2. századi császárszoborról lehet szó. Ugyancsak 2–3. századi az udvaron, fülkékben álló két nőalak, amelyeknek esetleg eredetileg nem is összetartozó elemeit műkő toldásokkal illesztették össze. Talán a legérdekesebb római kori emlék a palazzinára nyíló udvarban, a parkoló mögötti pázsiton áll. A sírkő minden bizonnyal Ostia Anticából került a via Giuliára, és egy Iulia Procula nevű nőé volt, aki egy gazdag ostiai libertus (felszabadított rabszolga) család tagjaként az 1–2. század fordulóján élt.
A díszudvarra vezető árkádsor jobb oldalán a belépőt Ligeti Miklós (1871–1944) Csókolózó puttók című alkotása fogadja. A díszudvar Tevere felé eső részén két 20. századi szobor látható. Az egyik Szakál Ernőnek (1913–2002), a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasának (1939–1940), a későbbi neves műemlékes restaurátor szakembernek Szent Kristófot ábrázoló alkotása (1940). Mellette egy Amerigo Tot (1909–1984) által készített szobortöredék áll, amelyet a Kennedy-gyilkosságra emlékező, végül el nem készült római köztéri emlékmű alsó részének szánt a művész. Az 1966-ban készített csonka műalkotás az amerikai elnököt eltaláló három lövedékre utal, a szobor többi részének őrzési helye ismeretlen.
Piano nobile, az utcai szárny helyiségei
Az első emelet őrzött meg a legtöbbet Borromini eredeti alkotásából, noha a 18. századi festés és a 19. század végi átalakítás ezt a szintet is alaposan átformálta. Mindenekelőtt mindkét szárnyon megszűnt a kettős szalonsor, az egyiket felváltotta egy folyosó. A via Giuliával párhuzamos szárny folyó felőli részén ekkor alakították ki a díszfolyosót, elegáns, részben antikizáló, részben Borromini növényi ornamenseire utaló díszes padlómozaikkal. Az előtérben Borromini eredeti mennyezetét idéző mintázatú fiókos teknőboltozat, a központi és a hátsó traktusban pedig egyszerű dongaboltozat épült. A termek nagy része a 19. század végi eklektikus átalakítás áldozata lett, megváltozott a belső tagolásuk, megsemmisült a díszítésük és a mennyezetstukkóik.
A márvány ajtókeretek anyaga breccia Medicea vagy más néven breccia di Serravezza, feltehetően valamennyi a Borromini-féle átalakításhoz köthető. Ugyanakkor a szalonok lebontásával, a bejáratok átstrukturálásával az ajtókeretek egy része is új helyre került. Az áthelyezés legbeszédesebb példája a Tevere felé eső oldal igazgatóhelyettesi irodájának gazdagon profilírozott ajtókerete, amely eredetileg minden bizonnyal a másik szárnyban állt. Az új terembeosztás miatt a bejáratok száma szaporodott, így a hiányzókat a 19. század végén márványozott stukkókeretekkel pótolták.
A díszlépcsőházból a díszfolyosó előterébe jutunk. A bejárat felett egy emléktábla emlékeztet Gioacchino Pecci bíboros, a későbbi XIII. Leó pápa itt-tartózkodására. Pecci 1877. november 30-án a palota egykori kápolnájában, amely az átalakítás előtt a bejárattól balra helyezkedett el, szentelte diakónussá az akkor már bíborossá kijelölt Antonio Pellegrinit (1812–1887). A főbejárattal szemben, a palota legimpozánsabb, Borromini által tervezett márvány ajtókeretén keresztül nyílott az utca felőli szalonsor bejárata. A korábbi kutatásban meglehetősen nagy a zavar a keret eredeti elhelyezésével kapcsolatban, leginkább azért, mert jelenleg ez a bejárat vezet a mosdókhoz, illetve a felettük kialakított vetítőszobához. Ugyanakkor a piano nobile Borromini-féle (sőt korábbi) elrendezését figyelembe véve szinte bizonyos, hogy ez az ajtókeret eredetileg is a mostani helyén állt, és a vendégek ezen keresztül léptek be a családfő audienciaszobájához vezető szalonsorba.
Az eredeti szalonokat az utca felőli részen is jelentős mértékben átalakították. A mosdók után a díszfolyosó központi részéből jelenleg három bejárattal a Liszt-terem nyílik, amely ma a Római Magyar Akadémia 150 főt befogadó rendezvényterme. A 19. századi átalakításkor a terem helyén két, eklektikus, gipszstukkós boltozattal ellátott szalont alakítottak ki, amelyek között később egy mozgatható paraván biztosította az elválasztást. Az 1970-es évek óta a két helyiségből egységes terem lett, az egykori állapotra a középen futó architráv és a boltozatok eltérő díszítése utal. A következő szalon, a díszfolyosó hátsó traktusából nyíló Fraknói terem, az egykori könyvtár, jelenleg az Akadémia tudományos rendezvényeinek színhelye. Mennyezete feltehetőleg 18–19. századi, architrávok által öt mezőre osztott kazettás faépítmény. A csillárokat a velencei Venini gyár készítette az 1960-as években, muranói üvegből, Toni Zuccheri tervei alapján.
A piano nobile művészettörténeti szempontból legértékesebb eleme az 1646–1647-ben a reneszánsz palotához toldott részben elhelyezkedő négy szalon, amelyek stukkóval díszített boltozatai Borromini tervei alapján készültek. A két kisebb udvari helyiséget lapított arányú kupolák, a két utcára néző szalont pedig gazdagon díszített teknőboltozatok fedik. A Borromini-féle boltozatok általános jellemzője a térformálás és a díszítések szerves egysége. A két utcai terem boltozatának centrális díszítőelemei festett háttérből kiemelkedő aranyozott emblematikus figurák, míg a mellettük levő, udvarra nyíló másik terempáros díszítőelemei a tojáshéjszínű kupola peremén futó, Borromini-féle sajátos növényi ornamentika.
A két utcai szalon a nevét a falfestés színéről kapta. A vörös szalon mennyezetén kör alakú központi képmezőben három babérfüzérből font kisebb kör egymást háromszögben metszi; a központi háromszögben egy emberfejet formázó Nap látható, három hosszabb és három rövidebb sugárral, a kompozíció a Szentháromság szimbóluma. A boltozat négy sarkában kagylómotívumra emlékeztető, háromosztatú sarokfülke áll, csegelyszerű funkcióval, akantuszdíszekkel. A boltozat négy szabálytalan formájú mezőjét szimmetrikusan szerkesztett akantusz ornamentika tölti ki, a füzérekbe rejtve kicsiny állatfigurákat fedezhet fel a figyelmes szemlélő. A boltozat szélén húzódó párkány középmezőjében meander fut, a mennyezetet alul tojáslécből álló övpárkány keretezi.
A legizgalmasabb az utca felőli utolsó, úgynevezett kék szalon boltozata. Középen itt is egy ovális alakú mező látható, amelyet a falcsatlakozásoknál nyolc kisebb mező szegélyez. A központi díszítőelem egy földgömbön álló jogar, tetején egy sugaras, mindent látó szemmel, a földgömböt és a jogart egy saját farkába harapó, kört formázó kígyó veszi körül, amelyet babérkoszorú fog egybe. A sarokháromszögek egy rombusz és két félkör alakú fülkéből állnak, csegelyre emlékeztető, tartó funkciót látnak el. A félkörökben bőségszaruk, a rombuszban a Falconierik koszorúba helyezett címermotívuma, a sakktáblázott létra látható, a négy, konvex és konkáv síkok által határolt képmezőben babér-, illetve cserfafüzérek között sólymok állnak. A boltozatot 1781-ben festették ki a ma is látható azúrkék színnel, Costanza Falconieri és VI. Pius pápa unokaöccse, Luigi Braschi Onesti esküvője alkalmából. Eredetileg minden bizonnyal a két következő terem és az irodai folyosók stukkóihoz hasonlóan fehér vagy tojáshéjszínű lehetett, visszafogott aranyozással.
Ikonográfiai szempontból a vörös és a kék szalon ad a legtöbb okot a találgatásra, mennyezetstukkóinak értelmezésére az elmúlt száz esztendőben sok elképzelés született. Ezek a magyarázatok Borromini nagyon egyedi, a barokk Róma konvencióitól sok tekintetben elszakadó látásmódjából és formavilágából kiindulva, anakronisztikus módon, a szabadkőművességtől a pszichoanalízisig számos értelmezési lehetőséget felvetettek, többnyire minden alap nélkül. A legvalószínűbb, hogy Borromini rendkívül széles kulturális tájékozódása alapján kreatívan merített a keresztény, az antik, a neoplatonikus, az asztrológiai és a kabbalisztikus hagyomány egészéből, formavilágának forrásvidéke tehát nagyon komplex, melynek csupán egyik eleme a Cesare Ripa Iconologia című műve (1593) által összefoglalt emblémakincs. Borromini hermetizmusáról a kutatók sokat írtak. Nyilvánvalóan korának a mágiára és szimbólumokra fogékony kultúrája jelentősen befolyásolta formavilágát, és különösen Giordano Bruno munkásságának hatása tűnik nyilvánvalónak. Mivel a művészt az építészeti megoldások mindig jobban érdekelték a díszítő motívumok jelentésénél, ezért feltehetőleg nem kell többrétegű, bonyolult értelmezésekben gondolkodnunk. A hármas körmetszetben levő Nap a Szentháromságot, a földgömbből kinövő pálca és az azt keretező kígyó a földi hatalmat és annak ártó jellegét szimbolizálja, mindenképpen pozitív üzenettel: a kígyó erejét az állatot átfogó babérkoszorú és a jogar tetején figyelő mindent látó szem korlátozzák. A két terem tehát ilyen értelemben dialógust folytat egymással, az égi és a földi hatalmat és értékeket állítják szembe egymással.
A két kisebb udvari szalon teljesen egyforma kiképzésű. A lapított kupola belseje teljesen üres, a dekorációt a frízből merőlegesen kinövő, a középpont felé tartó, váltakozó méretű növényi ornamensek, stilizált virágok, rozetták, palmetták és liliomok alkotják. Az első szalonban az indításnál cserfafüzér, a másodikban szalagokkal gazdagított virágfüzér fut körbe. Mindkét boltozat alatt a négy sarokban négy vízszintes háromszög alakú mező helyezkedik el, amelyet az első szalonban kiterjesztett szárnyú sólymok, a másodikban virágok töltenek ki. Ez a két szalon megtartotta a boltozat eredeti tojáshéjszínét és diszkrét aranyozását.
A hivatali szárny helyiségei
A Tevere felőli, északnyugati szárnyat a 19. század végi átalakítás talán jobban megkímélte, mint az utcafront helyiségeit, ugyanakkor (akárcsak a második emeleten) a 18–19. századi festés és stukkódíszek ennek az épületrésznek az összképét is alaposan megváltoztatták a 17. századi állapotához képest. A kutatások során viszonylag kevés figyelem jutott az irodai folyosónak, ahol ma a Római Magyar Akadémia titkársága működik, és amely az itt levő egykori három helyiség nyomait őrzi. Mindhárom boltozat Borromini munkája. A bejárat utáni első boltozatról egy vázlat maradt ránk a Bécsben őrzött Borromini-rajzok között, eredeti karaktere a 19. századi groteszk szekkók miatt elhalványul. A két északkeleti boltozat az osztások és a stukkók geometrikus, elsősorban konkáv ívekre épülő kiképzése, illetve a növényi ornamentika formavilága miatt szintén egyértelműen Borromini munkásságára utalnak. Az északi boltozat ovális, központi képmezőjét nyújtott arányú nyolcágú csillagmotívum keretezi, a két mező által határolt háromszögekben kerubfejek láthatók. A nyolcágú csillag és az ovális képmező síkja egymáshoz képest el van tolva. A középső boltozat motívuma egy konkáv ívekkel határolt rombusz, a két mező által körbezárt háromszögekben, kétszer a Sacchetti-címert és egyszer a Falconieri-címert helyezte akantuszkeretbe a stukkátor, míg a negyedik cikkelyből egy férfifej néz le ránk. A boltozatok alatti övpárkányok profiljai különböznek a belső termekben lévőkétől, ugyanis itt a párkányok alatt képszék húzódik, amelyen a Borromini-féle díszítésekből ismert akantusz, rozetta, palmetta, valamint sólymok és címerábrák sorakoznak.
A folyosó mögötti három hivatali helyiséget (az igazgató, a kulturális titkár és az igazgatóhelyettes irodáit) tükörboltozat fedi. A festett mennyezetek alapját Borromini stukkói jelentik, de a 19. századi átalakítások során ezeket – talán rossz állapotuk miatt – stukkót utánzó klasszicista szekkódíszítéssel pótolták. Északkeleti irányból indulva a Tevere felőli sarokhelyiség, az egykori hálószoba, ma igazgatói iroda feletti boltozat stukkószerkezete Borromini terveire vezethető vissza, de a 18–19. századi átalakítások, javítások és főleg a festés az eredeti jelleget elhomályosítják. A mennyezet közepén elnyújtott téglalap alakú stukkóval keretezett képmezőben egy 17–18. századi freskó látható, amelyet a kutatás Guido Reni körének tulajdonít, témája az ismert bibliai történet, József álma. A boltozat indításánál levélsorral díszített párkány fut körbe. A stukkókeret hosszanti oldalának középtengelyében két kagyló fekszik, a kagylóindításnál kiáltó fejalak látható, illetve kétoldalt babérfüzérek indulnak, amelyek a képmező négy sarkán diagonálisan elhelyezett sólymokhoz futnak. A boltozat négy sarkában a központi freskó témájához kapcsolódóan, akantusz háttérben mondatszalagokat tartó angyalok jelennek meg. A boltozat szekkó dekorációi grisaille technikával készültek, a térhatást a szürke különböző árnyalataival érik el. Ebben a helyiségben látható az épület leginkább profilírozott kandallója, amely anyagát és formáját tekintve nagy valószínűséggel szintén Borrominihez köthető.
A következő szoba, amely a 20. században sokáig tárgyaló volt, jelenleg a kulturális titkár irodája, a négy ajtaja miatt (ebből egyet mára már befalaztak) eredetileg feltehetően öltözőként szolgált. Ennek a helyiségnek a stukkóboltozata minden elemében Borromini alkotása. A négyzet alaprajzú helyiséget fedő kolostorboltozat alatt tagolt levélsoros párkány fut körbe. A mennyezet közepén konkáv és konvex szögek váltakozásával kombinált nyolckaréjos stukkókeretbe foglalt ovális képmezőben babérkoszorúval övezett címerpajzs látható, amely a Falconieri- és a Sacchetti családok egyesített címerét tartalmazza, Orazio Falconieri és Ottavia Sacchetti házasságára és a két család szövetségére utalva. A boltozat négy sarkában négy palmetta látható, a boltcikkelyek határain szalagfonatok jelölik ki a képmezőket. A boltozat dús aranyozása és harsány színvilága nyilván nem Borromini műve, hanem a 19. század első felében, a szoba kifestésével egyidejű. Ez a palota egyetlen helyisége, amelynek megmaradt a 19. századi falfestése. A szoba zöld alapú, arany és kék keretekkel tagolt, a mennyezet motívumait is felhasználó temperadekorációi a 19. század első felének jellegzetes, klasszicizáló groteszk festészeti stílusát követik.
A harmadik helyiség, a családfő fogadószobája, jelenleg igazgatóhelyettesi iroda, tükörboltozatának alapstruktúrája ugyancsak Borrominire utal, de a képmezők tagolása jóval elaprózottabb, ezáltal jellegtelenebb is. A festészeti dekoráció itt is, miként valamennyi teremben, 19. századi munka. A boltozat közepén elnyújtott téglalap alakú stukkókeretbe helyezett festmény Nemesziszt, a bosszú istennőjét ábrázolja. A négy sarokban szív alakú címerpajzsokban ismét a Falconieri és a Sacchetti család címerei láthatóak, ezekből gazdagon profilozott stukkókeretek között olajfaágak futnak a mennyezetkép irányába, körbefonva azt. A mennyezet hosszanti oldalainak cikkelyei közepén két ovális, a rövidebb oldalainak közepén pedig két nyújtott arányú hatszögletű képmezőben bukolikus tájképek láthatók.
A két könyvtári olvasóterem és a gazdasági iroda boltozatainak festett dekorációi minden bizonnyal a 19. század végi átalakítás során készültek. Közülük figyelemre méltó a folyosóról nyíló könyvtári olvasóterem díszítése. A boltozat közepén szárnyas fiúk és lányok allegorikus csoportja látható, a mennyezet négy oldalán pedig négy tájkép a Rómától délre elterülő, azóta eltűnt Campagna Romana jellegzetes látképeit mutatja be. A gazdasági iroda két márvány oszlopa feltehetőleg a kápolna oltárépítményéből származik, annak lebontása után került ebbe a helyiségbe.
A hivatali helyiségekben, az előttük húzódó titkársági folyosón és részben a harmadik emeleti vendéglakásokban számos festmény és néhány szobor, kisplasztika látható, amelyeket az 1960-as évektől kezdve a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasai ajándékoztak az intézménynek. Ezek teljes körű felsorolására itt nyilván nincsen lehetőség, csupán jelzésszerűen említünk néhány műalkotást. Az igazgatói és igazgatóhelyettesi irodákat, illetve a könyvtár előterét Ferenczy Noémi nagyméretű festményei díszítik. A folyosón többek között Bolgár József, Eszteri Zsolt, Haraszty István, Joseph Kádár, Lantos Ferenc, Matzon Ákos, Szüts Miklós és Váli Dezső festményei, illetve Németh Pál szobra fogadják a látogatót.
A felső szintek és a loggia
Röviden említést kell tennünk a második emelet építészeti és díszítő elemeinek sajátosságairól is, ugyanis – az első két szinthez hasonlóan – itt is bőségesen találunk a 17–19. századból származó stukkókat és falfestményeket. Ezek a helyiségek az itt elhelyezkedő Pápai Magyar Intézet sajátos funkciója miatt nem látogathatók, az intézmény történetéhez kötődő művészeti emlékekről – a kápolna Prokopp Péter által festett falfreskójáról és keresztútjáról, Hajnal János üvegablakairól és Fadrusz János feszületéről – az intézetről szóló fejezetben lesz szó.
A korabeli építészeti szabályszerűségek miatt a palazzo második emeletének művészi kivitelezése szerényebb, mint a piano nobile kialakítása, hiszen itt a család alacsonyabb rangú tagjai, illetve a személyzet egy része nyert elhelyezést. A boltozatok díszítései kevésbé invenciózusak, mint az első emelet négy szalonjának mennyezetei, és erősebb a 19. századi átfestések hatása. A négy első emeleti Borromini-szalon felett elhelyezkedő szobák, a jelenlegi rektori lakosztály négy helyiségének Borrominihez köthető, 19. századi aranyozással és festéssel dekorált stukkókeretei lényegesen leegyszerűsítve követik az alattuk levő szalonokban láthatóakat. Mindenhol ugyanaz a motívum és mező ismétlődik, csupán az arányok változnak az alaprajz függvényében. A Fraknói-terem feletti, ma kápolnaként szolgáló helyiség boltozata őrzi talán a leghívebben a Borromini által megálmodott eredeti formáját. A mennyezet peremén gazdag profilú, tojásléccel díszített párkány fut körbe, a diszkréten aranyozott keretekkel tagolt, lapított arányú, fehér színű fiókos tükörboltozat közepén – a földszinti galéria második termének stukkókeretéhez nagyon hasonló kiképzésű – négyzetes stukkókerettel. A kápolna melletti könyvtár fiókos tükörboltozatát 19. századi mitológiai festmények díszítik. Az ezt követő ösztöndíjas szobák leválasztott helyiségeinek 19. századi stukatúr mennyezetét az 1970-es években felerősített álmennyezetek takarják. Az első emeleti hivatalok felett elhelyezkedő társalgót és kisebédlőt groteszk festményekkel gazdagon díszített tükörboltozat fedi. A boltmezők találkozásánál beiktatott boltcikkelyekkel oktogonális formát értek el, ezzel a boltozat központi képmezője is nyolcszögletű lett.
A harmadik és negyedik emelet szolgálati és vendéglakásait az 1970-es években alakították ki. A szűk és egészségtelen lakóhelyiségek helyén, a harmadik emeleten, egy széles folyosót és egy lakássort, a negyediken pedig egy nagyobb előteret és abból nyíló lakásokat létesítettek. A szolgálati és vendéglakásokon azóta jelentősebb átalakítás – a konyhák és vizesblokkok kivételével – nem történt, így híven őrzik az 1970-es évek, olasz elemekkel feljavított, magyarországi lakáskultúrájának emlékeit.
A Falconieri-palota legkiemelkedőbb építészeti részlete, legszebb látványossága kétségtelenül a tetőterasszal magasított loggia, amelyet a negyedik emeleti lépcsőházból jobbra nyíló ajtón keresztül érünk el. A Farnese-palota szintén hármas osztású, hagyományos loggiájának mintájára tervezte Borromini, de míg az előbbi az épület tömegében marad, addig az utóbbi hangsúlyosan az épület főbejárati része fölé emelkedik, ezzel koronázza és uralja a kerti homlokzatot. A művész számára a tervezés során különösen is inspiráló lehetett az a körülmény, hogy ebben a munkában nem akadályozták a korábbi épület kötöttségei. A folyószabályozás előtti tágasabb kerthez, illetve az eredetileg tervezett, jóval nagyobb Tevere felőli épületszárnyakhoz viszonyítva a loggia tömege lényegesen arányosabb lett volna. Mostani helyzetében kissé túlsúlyosan nehezedik a három épületszárny által körbezárt kert fölé. Maga a loggia – akárcsak a bejárati előcsarnok – háromíves, az árkádok kompozit fejezetű oszlopokon nyugszanak, az oszlopok közötti nagy pillérekhez pilaszterek és féloszlopok kapcsolódnak. Lezárása a homlokzatéhoz hasonlóan egy tagolt, kiugró párkány, erre illesztették a 19. század végén a két sólyom által tartott Medici del Vascello címert. A loggia három ívvel tagolt egységének alsó fele az épületszárnyak negyedik szintjével azonos magasságú. Az ívek felső fele és az íveket lezáró párkány, valamint a párkány feletti balusztráddal határolt tetőterasz emelkedik teljes egészében az épület tömbjének felső szintje fölé. A tetőterasz balusztrád pilléreihez, az árkádok pilasztereinek ritmusát követve, félbaluszterek támaszkodnak. A balusztrád korlátján négy-négy Janus-Jana szobor áll, a két fél arc az idős férfi – fiatal nő ellentétéből épít fel egységes dekorációt. A szobrok anyaga egy, a környékbeli bányákból származó mészből és vulkanikus anyagokból készített habarcs. A látogatók fantáziáját megmozgatják a fejek alatti lyukak, amelyek funkciója bizonytalan. A szondával végzett vizsgálat alapján az látszik a legvalószínűbbnek, hogy kémény-összeköttetésnek készültek, de végül mégsem használták. A két tervezett lanternából csak a bal oldali készült el, amely azonban így is párbeszédet folytat a loggia tetejéről jól látható Sant’Ivo alla Sapienza templomtoronyként is funkcionáló lanternájával.
A Falconieri-palota látogatásának méltó befejezését jelenti, amikor a 19. század végén elhelyezett vas csigalépcsőn feljutva a loggia tetőteraszára, teljes körpanorámában jelenik meg az épület legmagasabb szintje alatt elterülő Örök Város. A Falconieri-palota tetejéről nyíló kilátás római viszonylatban is egyedülálló, hiszen az épület elhelyezkedésének és a tetőterasz magasságának köszönhetően az egész városra rálátás nyílik. Az Aventinustól az EUR modern városnegyedén át a Gianicolóig, a Vatikántól és a Szent Péter-bazilikától a Monte Marión át az Angyalvárig, a Palazzo della Giustiziától és a Chiesa Nuovától a Villa Medicin át a Panteonig, a belváros számos palotájáig és templomáig terjed a látvány. Tiszta idő esetén a távolban élesen kirajzolódnak az Appeninek Tivoli felett magasodó nyugati nyúlványai, a Monti Lucretili, illetve déli irányban az Albanói-hegyek sziluettjei.
Végigsétálva az épületen, a loggiáról széttekintve az Örök Város templomtornyain és háztetőin, tudatosul bennünk az a történelmi esély és felelősség, amely ennek a csodálatos épületnek a birtoklásával a magyar kultúra római képviselőire hárul. A Falconieri-palotában működő magyar intézmények, a Római Magyar Akadémia és a Pápai Magyar Intézet egy olyan múlt örökösei lettek, amely nemcsak büszkeséggel tölt el minket, hanem tovább is kötelez a magyar–olasz közös múlt feltárására és a kulturális párbeszéd folytatására.
Forrás: Molnár Antal – Tóth Tamás : A római Falconieri-palota és magyar intézményei (Balassi Kiadó – Balassi Intézet, Budapest 2016)