125 éve született Hamvas Béla (Eperjes, 1897. március 23. – Budapest, 1968. november 7.) Kossuth –díjas magyar író, filozófus, esztéta és könyvtáros.
Gyermek- és ifjúkora (élete 1897-től 1927-ig)
A felvidéki Eperjesen, evangélikus lelkész, Hamvas József és Sedivy Jolán gyermekeként született. Édesapja 1898-ban hivatásától megválva magyar–német szakos tanári állást vállalt a pozsonyi Evangélikus Líceumban, ezért a családja oda költözött. Tíz éves korától zongorázott, később komponált is. Középiskolás éveiben Hamvas Béla mindemellett már írogatott, és e korai próbálkozásai között akadt olyan, ami meg is jelent.
Érettségi után rövid nyugat-európai körutazást tett édesapjával, aztán 1915-ben hazafias lelkesedéstől fűtötten, korábbi diáktársaival együtt „testületileg” önkéntes katonának jelentkezett. Másfél év kadétiskolai kiképzés után 1916 nyarán saját kérésére az ukrán frontra vezényelték. A Bruszilov-offenzíva során kibontakozó súlyos harcokban idegsokkot kapott, hadikórházba került, majd felépülését otthon, szülei házában folytatta. 1917-ben iglói rokonuknál kitanulta a cukrász-mesterséget. Még ugyanebben az évben újra behívták, az észak-olaszországi frontra tartó csapatszállító szerelvényét Szlovéniában bombatalálat érte, őt a légnyomás maradandóan megsebesítette. Hátországi lábadozása során nagynénje ótátrafüredi családi panziójában könyvek akadtak a kezébe: Kantot, Rimbaud-t, Dosztojevszkijt, Schopenhauert és mindenekelőtt Nietzschét kezdett olvasni.
Édesapja 1919 novemberében megtagadta a csehszlovák hűségesküt, ezért a családot kiutasították Pozsonyból, és Budapestre költöztek. Hamvas Béla 1919 és 1923 között a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakos hallgatója, emellett zeneelméleti előadásokat látogatott, sőt alkalmi hallgatója volt az orvostudományi karnak is. 1919–20-ban jelennek meg első írásai a pozsonyi Tavasz folyóiratban, majd 1923-tól három évig újságíró a Budapesti Hírlapnál és az Ullain Ferenc alapította, Bajcsy-Zsilinszky Endre által szerkesztett Szózatnál.
A könyvtáros (élete 1927-től 1945-ig)
Hamvas Béla 1927-ben a Fővárosi Közlöny szerkesztőségének munkatársa volt, majd 1928 és 1948 között könyvtárosként dolgozott a Fővárosi Könyvtárban, mindössze két év megszakítással, amikor a Központi Lakáshivatal és a Fővárosi Népművelési Központ dolgozója. Közben tanulmányokat, esszéket, kritikákat és recenziókat publikált, összesen közel háromszáz írást mintegy huszonöt folyóiratban.
1928–29-ben született Ördöngösök című regénye, a művel azonban elégedetlen volt, és már akkor elhatározta, hogy ötvenéves korában újra fogja írni. 1929–31 között készült a Nehéz nem szatírát írni című elbeszélésgyűjteménye. 1928-tól 1939-ig rendszeresen Dalmáciában, a tengerparton nyaralt, találkozása a tengerrel, a ragyogó napfénnyel, a mediterrán „pogány” életörömmel – mindezen élményei átszüremlenek gondolkodásába, és megjelennek első jelentős szellemi ars poeticájában, a Magyar Hyperion leveleiben, továbbá A babérligetkönyv kötetcímmel összegyűjtött esszéiben.
1935-ben Kerényi Károly és Hamvas Béla alapították a Sziget-kört, azt a klasszikus görög hagyományból merítkező szellemi szövetséget, amelyhez csatlakozott Szerb Antal, Németh László, Prohászka Lajos, Kövendi Dénes, Dobrovits Aladár, Molnár Antal és mások. 1936–45 között Hamvas Béla az Esztétikai Társaság, 1940–1944 között a Magyar Társadalomtudományi Társulat tagja. 1937-ben elkészítette a krízisirodalom filológiai pontosságú feldolgozását, ami bibliográfiával kiegészített tanulmányként A világválság címmel jelent meg.
A második világháború alatt háromszor hívták be katonának, de ez nem akadályozta abban, hogy fordítson, többek között Lao-ce, Jakob Böhme, Hérakleitosz, Konfuciusz, Henoch műveit. 1943–1944-ben írta a Scientia Sacra I. című könyvét, amely második írói korszakát nyitotta meg. E könyvével bizonyos értelemben csatlakozott a tradicionalista iskolához, amelynek legjelesebb kortárs alakjai Julius Evola, René Guénon és Leopold Ziegler voltak. A háború alatt jelent meg első esszékötete, A láthatatlan történet (1943), és ekkoriban kezdett nagyszabású vállalkozásába, amelynek gyűjtőcíme: Az ősök nagy csarnoka, s amelyet a 60-as évekig folytatott. Műve a szent hagyomány legfontosabb könyveinek fordítása a hozzájuk írt bevezető kommentárokkal.
1942-ben a Szovjetunióban teljesített frontszolgálatot, itt írta A háború nagysága és az ember kicsinysége c. esszéjét. 1944-ben katonatisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedte. Németországba vezényelték, de megszökött menetszázadától, és az ostromlott Budapesten katonaszökevényként bujkált. A bevonuló szovjet alakulatok elfogták, és más foglyokkal együtt Szibériába akarták hurcolni, ám Hamvas ismét megszökött. A harcok során budai hegyoldalba épült, Remetehegyi úti bérelt lakásukat bombatalálat érte, ott tárolt kéziratai és könyvei megsemmisültek. Hamvas a Silentium egyik esszéjében írta: „A sötét esztendőben minden földi vagyonomat elvesztettem… Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de jó… Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezdődik a valóság.”
Szerkesztő és kertész (élete 1945-től 1951-ig)
Tábor Béla úgy tudja, hogy a háború után belépett a Magyar Kommunista Pártba, és közel három éven át tagja maradt. Széles körű szellemi aktivitásba kezdett, az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai címmel könyvsorozatot szerkesztett, a több mint 30 füzetet megért sorozat első kötete Hamvas saját műve, A száz könyv volt. Aforizma-gyűjteményt („meditációs objektumot”) állított össze Anthologia Humana: Ötezer év bölcsessége címmel, részt vett az újjá alakult Filozófiai és Esztétikai Társaság munkájában, továbbá Pán Imre és Kállai Ernő mellett a modern magyar képzőművészetet egyesítő Európai Iskola teoretikus irányításában is szerepet vállalt.
1945-től Hamvas, Szabó Lajos és Tábor Béla egyfajta „szellemi munkaközösséget” alapított, melynek tagjai a „létezés és élet olyan szélső pontjait fogják emberi kutató magatartásuk egészébe, melyeknek egységes megragadására” a korabeli szellemi életben nem történt kísérlet. Célként tűzték ki az egész korszituáció feltérképezését és értékelését. A rendszeressé vált, és 1948-ig tartott, úgynevezett „csütörtöki beszélgetéseken” mások mellett részt vett Kemény Katalin, Mándy Stefánia, Kotányi Attila és Kunszt György is, ugyanakkor ezek a találkozások alapvetően Hamvas, Szabó és Tábor közötti „trialógusok” voltak. Az eszmecserék termékenyítően hatottak minden résztvevőre, idővel mégis felszínre kerültek az ellentétek; Tábor és Szabó a hagyomány legjelentősebb szent könyvének az Ószövetséget, míg Hamvas a Védákat tartotta. A csütörtöki beszélgetések jegyzőkönyveként született a Biblia és romantika című írás. Hamvas emellett intenzív munkakapcsolatot tartott fenn Várkonyi Nándorral, Baránszky-Jób Lászlóval és Weöres Sándorral, utóbbi Hamvasnak, mint mesterének ajánlotta 1945-ben megjelent A teljesség felé című kötetét.
Még az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai elindítása előtt a tervekkel megkereste Lukács Györgyöt, és felkérte, hogy kapcsolódjon be a sorozat szerkesztésébe. Lukács elzárkózott a közreműködéstől, mondván, hogy időszerűtlen ilyen szerzőket kiadni – talán majd húsz év múlva. 1946-ban Hamvas (Kenyeres Imre szerkesztő kérésére) részt vett a Diárium folyóirat lapjain zajló A téma: Lukács György című vitasorozatban, itt közölt írásában csalódottságának adott hangot, hogy az érintett megrekedt a 25 évvel korábban képviselt ortodox marxista nézeteinél. Valószínűleg a személyes sértettségnek köszönhető, hogy Lukács 1948-ban vitairatban politikailag károsnak minősítette Hamvas Béla (Kemény Katalinnal közösen írt) tanulmánykötetét, a Forradalom a művészetbent, és bár Hamvas még válaszolt Lukács támadására, a további polémiára nem nyílt lehetőség. Lukács mellé felsorakozott Keszi Imre, aki a Szabad Népben Hamvas Béla sorozatszerkesztői tevékenységét kifogásolta. Hamvast elnémították, B-listázták és kényszernyugdíjazták, ami egyben publikálási és szerkesztési jogának elvesztését jelentette.
Földműves igazolványt váltott ki, munkahelyéül sógora szentendrei kertjét jelölte meg. A kert a Kőhegyen, a település külterületén feküdt, Hamvas eleinte itt lakott, néhány hónap után azonban Czóbel Béla, aki Párizsban tartózkodott, felajánlotta neki, hogy költözzön be üresen maradt villájába, a Leányfalusi útra. 1948 és 1951 között földet művelt, gyümölcsöt termesztett, kertészkedett. A Karnevál című nagyszabású regényét ebben az időben, Szentendrén írta; 51 évesen valóban nekilátott az Ördöngösök újraírásának, és amikor három év múlva, a Rákosi-korszak mélypontján elkészült vele, gondosan elrakta az ágyneműtartóba, mint a „legbiztosabb” helyre. Párhuzamosan, 1948–49-ben vetette papírra a Regényelméleti fragmentum című tanulmányát, amely részben a Karnevál teoretikus megalapozásának tekinthető. Szintén Szentendrén születtek az Unicornis, a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és a Mágia szutrá című kötetei.
A raktáros (élete 1951-től 1964-ig)
Hamvas elvonultsága, hatósági szempontból kétes munkaviszonya idővel tarthatatlanná vált, ezért kénytelen volt elhelyezkedni. Raktáros és gondnok volt az ERBE (Erőmű Beruházási Vállalat) építkezésein előbb 1951–1954 között Inotán, majd 1954–1962-ben Tiszapalkonyán, végül 1962–1964 között Bokodon. Amikor csak lehetett olvasott, fordított és írt. Szanszkritül és héberül tanult, a raktárosi munka mellett éjszaka és hajnalban Az ősök nagy csarnoka fordításait készítette: Védák, Sankhya karika, Sepher Jezirah, Kathaka upanisad, Buddha beszédei… Ekkor született a Szarepta, a Szilveszter, a Nem mind arany, ami réz és utolsó írói korszakának legjelentősebb kötete, a Patmosz esszégyűjtemény.
1957-ben megpróbálta visszaszerezni állását a Fővárosi Könyvtárban, kérvényét azonban elutasították. Egykori barátai jobbnak látták, ha nem pártfogolják, egyedül Füst Milán vette szívére a sorsát, üzent neki, hogy az Írók Könyvtárában üresedés van, mire azonban Hamvas jelentkezett, már betöltötték az állást. Végül az Országos Széchényi Könyvtárban lett volna módja hivatalsegédként elhelyezkedni, de úgy döntött, inkább vidéki raktáros marad.
1963-ban Hamvas Béla fordításában adták ki Muraszaki Sikibu Gendzsi regénye című művét. Az 1948-as elhallgattatása után életében már csak egyetlen saját írása jelent meg, ebben az évben, a Horváth Béla szerkesztette Látóhatár folyóiratban, Az egzisztencializmus után címmel. A cikk megírására Fodor József vette rá, aki több más írást is rendelt tőle, mondván, hogy „hallgatásod már anakronizmus” és „azt írsz, amit akarsz”. A publikáció után Hamvas kilenc, különböző jellegű írást fejezett be, amelyeknek a megjelentetéséből azonban nem lett semmi.
A nyugdíjas (élete 1964-től 1968-ig)
1964-ben véglegesen nyugdíjazták.Korábban csak hétvégenként járt fel az építkezésekről, most azonban hazaköltözött a feleségéhez Budapestre. Sikerült egy kis gyümölcsöst venniük – felesége műfordítói honoráriumából – Szentendrén, a Leányfalusi út mellett, Hamvas így visszatérhetett kedvenc településére, kora tavasztól késő őszig a kertet művelte, gyümölcsöket, virágokat telepített. A haláláig hátralévő négy évben írta a Scientia sacra II, Ugyanis, Öt meg nem tartott előadás a művészetről című műveit.
Élete utolsó évében sokat betegeskedett, alkotói lendülete megtört. Különböző ismerősei számára ekkor címzett leveleiben a kétség szólal meg, azt vizsgálta, életét sikerült-e írásaival összhangba hoznia, a gondolataiból a ténylegesen élt életében mennyit „realizált” (a realizálás Hamvas bölcseletének egyik kulcsfogalma). 1968. november 7-én, Budapesten halt meg agyvérzésben. Halála után felesége, Kemény Katalin gondozta (Dúl Antallal közösen) Hamvas Béla szellemi hagyatékát.
Utóélete (műveinek útja a nyilvánosságig)
Az 1970-es évekig Hamvas művei csupán kéziratos/gépelt formában, többszörösen másolva, ezért sokszor roncsolódott szöveggel voltak hozzáférhetők. Halála után nyolc évvel, utolsó publikációja után tizenhárom évvel, 1976-ban az Új Írás közölte három rövid írását, majd a nyolcvanas évektől indulhatott meg Hamvas nyilvános újrafelfedezése, 1982-ben a Kuczka Péter szerkesztette Galaktika folyóiratban A perui vázák esztétikája törte meg a csendet, majd hosszú évtizedek után az első önálló Hamvas-kötet, A világválság került kiadásra 1983-ban. Két év múlva, 1985-ben a nagyszabású regény, az akkor még enyhén cenzúrázott Karnevál is napvilágot látott (a könyv 10.000 példányban jelent meg, és napok alatt elfogyott). Döntő lökést adott Hamvas széles körű befogadásának a szombathelyi Életünk folyóirat 1987-es Hamvas Béla emlékszáma, amelyben az első átfogó, illetve személyes értékelések is megjelentek. A kilencvenes évek elején kezdődött el az életmű szerkesztett kiadása.
Munkásságát 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal, 1996-ban Magyar Örökség díjjal ismerték el.
Műveiből több színpadi és filmes feldolgozás készült, ezek közül az egyik legérdekesebb a Karnevál alapján írt Pác című előadás, melyet 2002-ben az Újvidéki Színház mutatott be.