Remekművekből kis híján ponyva

A Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) születésének 170. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás nemrég ért véget a budapesti Szépművészeti Múzeumban. A tárlat a magyar festő mintegy negyven művét mutatta be, köztük a lenyűgöző Taorminai görög színház romjai és a Baalbek c. festményeket. Ma már furcsának tűnhet, hogy ezek a remekművek kizárólag egy fiatal építész bátor fellépésének köszönhetik fennmaradásukat…

Ugyanezen a rangos helyszínen utoljára 1963-ban - hatvan éve – volt Csontváry-kiállítás, amely igazi fordulópontot jelentett a sokáig dilettantizmussal vádolt, hóbortjai miatt lesajnált művész recepciójában. „A magyar művészetkritika és művésztársadalom nagy része sokáig nem tudott mit kezdeni Csontváry művészetével. E sokrétű és minden ízében eredeti művészet ellenállt az osztályozási kísérleteknek. […] 1905-től a hatvanas évek közepéig, tehát mintegy hatvan éven át tartott a pörlekedés. Ekkor eldőlt a per – Csontváry javára.” (Németh Lajos) Ma Petőfihez, Adyhoz, Munkácsyhoz vagy Bartókhoz hasonlóan biztos helye van a magyar kultúra klasszikusai között. Szociológiai kutatások bizonyítják, hogy a Magányos cédrus a köztudatban „a legismertebb magyar festmény”, Szinyei Merse Pál Majálisa mellett áll.

A világ egyik legfontosabb művészeti lexikona, a Bénézit 1978-as kiadása szerint Csontváry nemzetközi jelentőségű alkotó: „Színhasználatának szimbolikus kifejezése Gauguinhez közelíti és előlegezi az expresszionizmust és a fauvizmust. A műveiből áradó különös sugallat fel kellett volna, hogy keltse a szürrealisták figyelmét, de úgy látszik, nem kerültek ismeretségbe műveivel. Csontváry a művészettörténet legnagyobb magányosai közé tartozik.”

Ez a magány, művészi elszigeteltség a minden jel szerint éhen halt festő egész életművét megsemmisüléssel fenyegette. Hátborzongató a tudat, hogy festményei fennmaradása kizárólag egy fiatal építész, Gerlóczy Gedeon energikus fellépésének köszönhető, aki a történtek idején alig volt huszonnégy éves volt. Az eset annyira regényes, hogy a legjobb talán átadni a szót a hősies műmentő-akció főszereplőjének:

„Én ott álltam az ajtóban, senki sem hederített rám. Néztem a falra felfüggesztett szénrajzokat, és a falhoz támasztott képeket. Végre egy ősz szakállú úr észrevett, s hozzám jött, érdeklődve jövetelem céljáról. Bemutatkoztam. A családomat ismerték, de sajnos, a műterem már ki van adva. Sietni kellett, mert november 1-ig mindent rendezve ki kellett üríteni a műtermet Engedélyt kértem, hogy a falnak támasztott képeket megnézhessem. Amit láttam, nagyon érdekesnek találtam. Közben a festő vitte tovább is a szót. Anna néni kérdésére, hogy mi lesz az óriási vásznakkal, megnyugtatta, hogy beszélt a fuvarosokkal, akik a fővárosi élelmiszerhiányra való tekintettel szekereiken hordják fel az élelmet a csarnokba, de sajnos, mivel ponyvájuk nincsen, az őszi esőzésben mindenük elázik. Ezért számítanak az óriás méretű vásznakra: jó árat fizetnek majd érte. Anna, a jó nővér felsírt: «Szegény Tivadar! - hogy szerette, milyen büszke volt ezekre a művekre, és most szét fogják darabolni, elpusztítják őket!» Megnyugtatták, hogy más megoldás nincsen. A Japán kávéházi művészeknél is jártak, ők sem tudtak okosabbat tanácsolni. Az idős Kosztka Antal kérdésemre közölte, hogy a hagyatékot árverésen fogják eladni: jövő kedden lesz az árverés. Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam, és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve tépelődtem megmentésének lehetőségén. [...]

A következő keddi napon pontosan ott voltam a Csontváry-műteremben, hol először a berendezési tárgyak: a bútorok, szőnyegek kerültek eladásra. Közben először két, majd hamarosan további három csarnoki fuvaros érkezett. Fiatal festőnövendékek is voltak, szép számmal. Én a család közelében ültem, és a szénrajzokat aránylag olcsón megkaptam. Anna néni minden esetben megszorította a kezemet: örült, hogy a rajzok megbecsülő, jó kézbe kerültek. Azután a kisebb festmények következtek. A festőnövendékek olcsóbb árakat reméltek, így ezeket is jutányos áron megvásárolhattam. Mikor azonban a nagyméretű festmények kerültek sorra, a fuvarosok gyanakodni kezdtek, és egy cigarettaszünetre az árverés megszakítását kérték. Egyikük hamarosan értem jött, hogy beszélni szeretne velem. Én nem sok jót vártam ettől a beszélgetéstől, és szabadkozni kezdtem, de a család - sőt Anna néni is biztatott. Végül a rábeszélésre kimentem. A fuvarosok egész brutálisan nekem támadtak, és azzal gyanúsítottak, hogy a család bérelt fel engem, hogy az árakat a nagyméretű vásznaknál is felverjem. Hiába szabadkoztam, hogy itt egy nagy művész életművéről van szó, és bármilyen véleményük van is velük kapcsolatban nem felszabdalásuk- és elpusztitásukról, hanem fennmaradásukról kell gondoskodni. Erre vérbe borult szemmel nekem támadtak, és az utat elállva követelték, bogy távozzam. Én ellenkeztem. A lépcsőn az engem karonfogva tartó két fuvarost sikerült végre félrelöknöm, és a műterembe siettem. Bent folytatódott a veszekedés, de a közjegyző és más hivatalos személyek is védelmükbe vettek, és a nagyméretű festmények árverése is megkezdődött. Kétszer szakitotta félbe a közjegyző rendreutasításával a lármázó fuvarosokat, de végül is, nagy dübkitöréseik mellett ugyan, sikerült megvásárolnom az öt nagyméretű képet is. A fuvarosok valószínűleg abban reménykedtek, hogy én csak keresni akarok a képeken, és lent vártak a kapuban. De a Kosztka család, féltve engemet, nem engedett le addig, míg a várakozást megunva végleg el nem távoztak. Az árverés után még annyi pénzem maradt, hogy egy bútorszállító kocsit bérelve, lakásunkra szállíthattam a megvásárolt anyagot.”

(Csontváry-krónika, Gerlóczy Gedeon emlékezése In : Csontváry-emlékkönyv. Válogatás Csontváry Kosztka Tivadar írásaiból és a Csontváry-irodalomból, Corvina, 1976)

Orbán Gábor