A 2024. április 20 és november 24 között zajló Velencei Biennálén a Ludwig Múzeum egy nagyszabású és igen látványos kiállítást, Nemes Márton festőművész erre az alkalomra készített műegyüttesét mutatja be. A művész a Magyar Pavilon tereibe egy olyan multimédiás, több érzékre ható, a színeket középpontba helyező összművészeti alkotást tervezett, mely az absztrakt festészet hagyományain túl a kortárs élményvilágra, így a technoszubkultúra, a digitális képalkotás tapasztalataira épül. Kiállítása multiszenzorális: vizuális, akusztikus és interaktív tartalmai a fény- és színtartomány, a tárgy- és fénymozgás, a hang, a fényfrekvencia és légáramlás együttes hatásában bontakoznak ki.
Nemes Márton munkásságára nagy hatást gyakorolnak a technó szubkultúrák, így a képmező szétrobbantása, majd újrarendezése jellegzetes, pszichedelikus karaktert kölcsönöz absztrakt tartományokban kiterjedő és napjaink szórakozóhelyeinek képi és fényhangulatait is felidéző festményeinek. Festészeti és szobrászati elemeket kombináló képtárgyaiban és multimediális installációiban olyan hipnotikus térdinamika jön létre, amely a nézőt a való világ nyerseségéből egy fluid, szédítő színmezőbe szippantja be.
A 60. Velencei Képzőművészeti Biennáléra készült projektjét Nemes immerzív environmentként, festészeti alapokon nyugvó Gesamtkunstwerkként álmodta meg, jól példázva a festészet műfajának a művész alkotói módszerére egyre jellemzőbb kitágítását, más médiumokra való kiterjesztését. Korábbi munkáiban Nemes a rave kultúrát az eszképizmus felől közelítette meg, és a kilátástalan, nyomasztó helyzetekből való menekülés ideáját fogalmazta meg képileg. Mostani műtárgyegyüttese viszont fordulópontot jelent: a valósággal dacoló lázadást egy transzcendens élmény váltja fel, és a technó vibrálása zen rezonanciává lényegül át.
A technó fogalma a technére, illetve a technológiai művészetre is utal: az ipari technológiáknak és anyagoknak egy hagyományosabb szemlélettel történő ötvözéséből tárgyfestmény, installáció, illetve mozgó festészeti environment születik. Lézervágott acél, autófesték, zománcozott acéllemez, vetítés, DMX-fények, hangszórók és színes ventilátorok értelmezik újra a festészeti palettát. Az így létrehozott environment multiszenzoriálissá válik: optikai, akusztikus és haptikus tartalmai a fények, a színek, a mozgás és a hang együttes hatásában bontakoznak ki.
A kiállítás három fő részre tagolódik, amelyeket a látogató akkor fogadhat be, tapasztalhat és érthet meg teljes mértékben, amikor a tér közepén, a pavilon tereit összekapcsoló átriumban áll. Ez a pozíció – a középen állás – egyszerre hordoz fizikai, ontológiai, ugyanakkor szimbolikus jelentést is. E szélsőségesen polarizált, árnyalatokat nélkülöző vagy teljes mértékben kizáró társadalmi jelenségek által jellemzett korban ez a projekt egy emberségre, nyitottságra, toleranciára bíztató humanista üzenetet kíván közvetíteni.
Nemes Mártonról
NEMES MÁRTON (1986) formatervezést és festészetet tanult Budapesten, majd képzőművészeti mesterszakát a Londonban, Chelsea Collage of Art-ban végezte. Festészete egy ideig a figurális és az absztrakt között mozgott, de legfőbb motivációja a képi absztrakció megértése volt. Műveit a folyamatos kísérletezés, a festészeten való, de a festészet általi elmélkedés jellemzi. Folyamatos technikai kísérletezésével, a műfaji határok feszegetésével az absztrakt festészetről alkotott nézeteinkhez szolgált új adalékokkal. Művei nem csak a hagyományos értelemben vett festészeti instrumentumokkal jönnek létre, néhány, a festészetben ritkán használt eszköz is beemelődik az alkotási folyamatba. Alkotásai nem pusztán a falra akasztható hagyományos festményekként léteznek, hanem kiterjeszkednek a térbe, összeolvadva az azokat kiegészítő installatív elemekkel. Nemes Márton Holnap című sorozatában újraértelmezi a tradicionális négyszöget. Stabil egyensúlyt teremt a feldarabolt és újra összeillesztett diagonális geometriai formákból a festészetben szokatlan anyagok, mint például hegesztett acélkeretek, tükörlemezek, lézervágott plexi vagy fényvisszaverő fóliák segítségével. A rétegesen egymásra fújt, gyakran fluoreszcens festékrétegek egyszerre idézik meg Jackson Pollock ikonikus energikus gesztusait, a 80-as években induló rave szubkultúra intenzitását vagy a manchesteri Hacienda Night Club partik hajnalig tartó vibrálását.