A New York-i Liszt Intézet egyesült államokbeli látogatása alkalmával készített interjút Tóth-Vásárhelyi Réka iparművésszel, aki egyészen egyedi, japán kokeshi babákat készít. A művész több mint tíz éve közelíti egymáshoz Japán és Magyarország kulturális kapcsolatát, műveit a 2025-ös Osakai Expón is megtekinthették az érdeklődők.
Liszt Intézet New York: Mi inspirált, hogy fababákat, egészen pontosan japán fababákat alkoss és mikor kezdted művelni ezt a különleges művészeti területet?
Tóth-Vásárhelyi Réka: 2002-től 2004-ig a Kobe Egyetemre jártam Japánba, ahol a japán művészeti nevelést tanultam, miközben elkezdtem gyűjteni bolhapiacokon a kokeshi babákat. Amikor hazaértem Magyarországra, akkor a nagyobbik lányom születése után egy mesekönyvet írtam a magyar gyerekeknek tulajdonképpen a japán kultúra bemutatása miatt, aminek főszereplője egy kokeshi baba volt. A könyv 2009-ben jelent meg és utána rengetegen kezdték el keresni, hogy hol lehet ilyen babát vásárolni – ebben az időben ez még egyáltalán nem volt elérhető Magyarországon. 2011-ben kezdtem el vele foglalkozni és teljesen autodidakta módon elkezdtem lemásolni azokat a babákat, amiket Japánaban gyűjtöttem és nagy meglepetésemre akkora sikere lett, hogy az első periódusban 190 babát adtam el. Ezt követően 1500 babát készítettem egy év alatt, és jelenleg már több mint 35 000 baba áll mögöttem az elmúlt 15 évet tekintetbe véve. Azt gondolom ez egy sorsszerű találkozás volt.
LINY: Miként jelenik meg a tradíció és az innováció a munkáidban?
TVR: Alapvetően a tradicionális, hagyományos kokeshi babákat hivatalosan nem is készíthettem volna, hiszen ez apáról fiúra száll és generációkon keresztül visszavezethető, tehát csak akkor készíthetném, ha ilyen családba születtem volna. Ennek megfelelően én eredendően már a kreatív kokeshi babákat kezdtem el annak idején készíteni. Eleinte még másolásról beszélhettünk, éppen azért, hogy kitapasztaljam a technikát, a módszert és, hogy hogyan kell ilyen jellegű babákat készíteni. Idővel azonban felmerült bennem az is, hogy nem elégszem meg azzal, hogy készen kapott műveket másoljak le, hanem az én belső inspirációimat, a belső megéléseimet, a nőiességemet, a magyarságomat is belevihessem a babákba, hogy azok valami újat, egy kortárs művészeti alkotást hozzanak létre. Érdekességként említeném meg, hogy itt az Egyesült Államokban is el kezdtem nézegetni a latin-amerikai fababákat, valamint a Navajo indiánoknak is vannak fababáik.
LINY: Hogyan találkoztál mestereddel? Egyből érezhető volt az összhang közöttetek? Ha szabad így kérdeznünk: Ki választott kit?
TVR: Már jó pár éve készítettem a babákat, valamint több díjjal is rendelkeztem. 2016 novemberében találkoztunk először, amikor meghívást kaptam Shibukawa városába, ahol a mesterem is él, egy kreatív kokeshi készítőket felvonultató kiállításra. Nagyon megtisztelő volt a meghívás, hiszen ilyen eseményekre általában csak a helyi művészeket, érdeklődőket szokás meghívni. Ekkor megkérdezte tőlem a szervező, hogy szeretnék-e bármit, kérek-e bármit – én azt kértem, hogy minél több mesternek a műhelyébe eljuthassak. Eleinte a férfiakban éreztem az ellenállást, nem tudták ki vagyok, nem tudták beszélek-e japánul és azt sem, hogy egyáltalán hogyan viselkedjenek velem. Mindig is volt egyfajta elleállás bennük, de a mesternénim, aki már akkor is közel volt a kilencvenhez, azt mondta akkor, hogy gyere el hozzám. Innentől kezdve, hogy ő kinyitotta nekem a műhelye ajtaját, teljesen egyértelmű volt, hogy köztük igen nagy az összhang. Szeretném mindenképpen hozzátenni, hogy ahhoz, hogy a japán mesterek befogadjanak elengedhetetlen volt a nagyfokú tisztelet, alázat és a rendíthetetlen kitartás, hiszen Nekem mindig ezer százalékosan kellett teljesítenem ahhoz, hogy érezzék, hogy komolyan veszem ezt a számukra igen fontos tradíciót.
Neki nincsen családja, mert ha lett volna, akkor nem is művelhette volna ezt a mesterséget. Az 1960-as években kezdett el kokeshi babákkal foglalkozni, amikor nők még nem dolgozhattak. Az ő élettörténete ennek megfelelően elég érdekesen alakult, de lényeges volt, hogy nem ment férjhez, nem lettek gyermekei – azonban létrehozott egy gyárat, ahol harminc nőt foglalkoztatott. Ez egy nagyon újszerű és újító lépés volt, hiszen a nők részére nem állt rendelkezésre munkahely. Ezen a munkahelyen sorozatban gyártott szuvenír kokeshi babákat készítettek, ő pedig készítette a műalkotásait. Több, mint 150 díjban részesült, többek között császári kitüntetést is kapott 2016-ban. Sajnos azonban ahogy elkezdett öregedni és egy baleseten is átesett, már nem olyan a munkabírása, nem tud úgy dolgozni, így megijedt, hogy kire tudja hagyni a befejezetlen munkáit. Ekkor kérdezte meg tőlem, hogy befejezném-e azokat az alkotásokat, amiket ő félbehagyott. Ez egy olyan megtisztelő feladat volt. mintha egy festőművésznek Picasso azt mondaná azt, hogy itt vannak a félkész munkáim, fejezd be őket! Ez ugyanakkor nagyon nagy felelősség is – miután hazahoztam az első adag műalkotást egy fél évig ültem fölötte, latolgatva, hogy én erre nem vagyok se méltó, se képes, hogy az ő munkájába belenyúljak. De ő erre csak azt mondta, hogy nyugodtan, minden megkötés nélkül, ahogy én gondolom. Egyre több munkát készítettem, és a mesterem mindig nagy örömmel vette ezeteket – általában fényképeken keresztül látja meg ezeket a műveket, így alakul a sorsunk azóta is.
Szeretném mindenképpen kihangsúlyozni, hogy ez nem egy egyszerű kapcsolat: mesteremnek nincsen semmilyen modern eszköze. Eleinte postán váltottunk leveleket, ezután barátnőmmel írattam meg ezeket, mert írni-olvasni nem tudok olyan japánul. Ezeket a műveket befotóztuk, elküldtük, Japánban lefordították, kinyomtatták. Ez egy hosszú, néha több hetet igénybe vevő folyamat.
Szeptemberben Maebasi-ban, Gunma megye székhelyén volt egy kiállításunk, így fölhívott kétszer telefonon, hogy invitáljon az eseményre, teljesen látatlanba, nem tudva, hogy hova, mennyi műalkotást kellene vinnem. Ennek ellenére a megbeszélt időben, megbeszélt helyen ott voltam két ládányi kokeshi babával. Mesteremet Aoki Rjóka–nak hívják.
LINY: Közel 15 éve műveled ezt az egészen különleges mesterséget. Ez idő leforgása alatt hány babát készítettél?
TVR: Több mint 35 ezer babát.
LINY: Készítettél már valaha két pontosan ugyanolyan babát?
TVR: Eleinte úgy gondoltam, hogy nem fogok két egyforma babát készíteni – ez is most is hasonlóképpen alakul, hiszen a kezemmel dolgozom, nem sorozatban gyártom, így sosem lesz kettő teljesen egyforma, még ha egyforma ruhát is festek rá. Voltak ugyanakkor olyan megrendelések, például a Tokiói Magyar Nagykövetség részéről, hol a japán-magyar diplomáciai kapcsolatok 150. évfordulójára kellett egy kvázi sorozat babát készítenem, limitált mennyiségben. Tehát azt mondanám, a művészeti alkotásaimat soha nem ismétlem, az eladott babák között előfordul ismétlődés.
LINY: Ha választanod kellene, melyik alkotását emelnéd ki és miért? Mesélj a mögötte rejlő történetről.
TVR: Egy igen polgárpukkasztó projekt állt mostanában leginkább közel hozzám, kiemelten Japánban. A COVID után úgy éreztem, hogy olyanok vagyunk, mintha gubóban lennénk. Olyanok, mint az a hernyó, aki maga köré tekeri a gubót és be van zárva, ott a sötétben és ebből nem tudunk kitörni.
Elkezdetem tehát ezzel foglalkozni – összedolgoztunk Szirmai Nóra szobrászművésszel, aki óriási acélszárnyakat készít – a projekt lényege az volt, hogy a gubónak az állapotát szerettük volna bemutatni és azt, hogy mit érezhet a hernyó, amikor bent van a gubóban, sötét van, étlen, szomjan, nincs segítsége. Az ott lévő nyomás, amit saját magára gyakorolt, hiszen saját magát kötözte körebe magát, lehetőséget ad arra, hogy ebből egy metamorfózissal kitörhessen. Mikor éretté válik rá, akkor át tudja rágni magát ezeken a kötelékeken, ki tud repülni és utána szabad lesz. A hernyó vak, de a pillangó már lát – ezt a folyamatot szerettem volna úgy megmutatni a babákon keresztül, hogy a festés már nem volt elég. Japánban van egy ú.n. shibari technika, amikor kötéllel megkötözték még a középkorban a rabokat. Különféle kötélkötözési formációkkal mutatták be a különböző büntetéseket.
Ma már ez egy külön művészeti ág. Akira Naka japán fotóművész készített olyan fotókat, ahol nőket kötözött meg és shibari technikával függesztette fel őket, így volt egy szexuális indíttatása is, de nekem nem ez volt a lényeg. Az volt a lényeg, hogy ezeket a zsinegeket, ahogy rátekertem a babára, és shibari kötözéssel megkötöztem, ez fejezte ki számomra leginkább azt a belső érzést, azt a köteléket, amit mit is magunkra tekergetünk, akár a családi, társadalmi vagy egyéb elvárások. Ezeken csak mi rághatjuk át magunkat, de ha az sikerül, akkor kirepülünk, mint a pillangók. Szabadok leszünk saját belső félelmeinktől, saját belső fájdalmainktól. Megjegyzem, hogy két használt anyag, a zsineg és a fa nagyon szépen mutatnak együtt, valamint fát is tudtam használni, ami repedt vagy sérült volt.
LINY: Mi lesz az elkészült babák sorsa? Hogyan jutnak el az elkészült darabok az emberekhez: megrendelik őket, vagy a már kész babákból választhatnak az érdeklődők?
TVR: Van, hogy rendelnek babákat, ekkor a megrendelő igényeit kell követni, de általában művészeti vásárokban árusítom őket. Külföldre egy francia hölgyön keresztül árulom alkotásaimat, aki csak kokeshiket árul. Egyébként pedig azt szeretem, a nagyobb darabokat, amiket főleg a mesteremtől hozott fából készítek, azokat nem nagyon szoktam eladni, egy-kettőt csak belőle, mert azokat szoktam inkább megtartani kiállítási daraboknak, de a többit azt meg tematikusan különböző magyar művészeti vásárokba szoktam árulni, és akkor azzal szoktam így kielégíteni tulajdonképpen a vevők igényeit.
LINY: Mesélj a kokeshik történetéről és jelentőségéről a múltban és a jelenben? Mi teszi őket őket napjainkban is relevánssá, ami miatt az emberek még mindig vásárolnak kokeshi babákat?
TVR: A kokeshi babák története egészen az 1700-as évekig vezethető vissza. A földművesek, akik a rizsföldeken dolgoztak télen nem rendelkeztek munkával, elkezdtek egyszerű kezdetleges esztergagépeket használni, amikkel konyhai edényeket készítettek. A lehullott faanyagból a gyermekeinek készítettek babákat – ahány település, annyi eredete van a történetet. Észak-Japánba, Tohoku megyébe tehető a kokeshi babák eredete, ahol igen sok hővízi forrás van és az arisztokraták télen oda jártak, hogy betegségeiket gyógyítsák, itt árulták a babákat, gyógyító erővel felruházva. Japánt tekintve Sinto vallásról beszélünk, így mindenben van lélek – a fában, a kövekben, a bokrokban. Tulajdonképpen minden, ami körülvesz minket a természetben, annak lelke van.
A Sinto papok megáldják az erdőben azokat a fákat, amiket kivághatnak a mesterek, ezekből készítik a babákat és ezért benne marad a babában a fa lelke. Én azt szoktam mondani, hogy a kokeshi készítő mindig testet készít ezekhez a lelkekhez. Nagyon nagy volt annak idején a gyermekek halálozási aránya – ekkor úgy gondolták, ezt azért van, mert a gyermek teste és lelke még külön áll és addig míg a test felnő és megerősödik annyira, hogy a lélek beleköltözzön, addig szüksége van arra, hogy valami őrizze. Ezért adtak nekik babákat, hogy megőrizzék a gyermek lelkét addig, míg össze tud forrni a test és a lélek.
Végül felnőtté válnak, megerősödnek. Ennek kapcsán a mai napig máglya égetéses szertartást tartanak, aminek keretein belül elégetik a babákat megköszönve a segítséget. Manapság persze ezt a gondolatmenetet nem annyira követik – amikor a könyvemet készítettem 2019-ben Rácz Ibolyával együtt rengeteg anyagot gyűjtöttünk, hogy mi mindenre használták a kokeshi babákat, sok legenda létezik, de nem voltak leírva. Még a kokeshi neve sem volt leírva, nincs is kanji-ja, mert a paraszt emberek és földművesek babája volt. Japán óriási baba nagyhatalom, több mint 250 fajta baba létezik – ezek szépen tükrözik az az adott társadalmi közeget, ahol készültek, legyen ezt földműves vagy arisztokrata. Minden baba okkal készült, védelemre, segítő szándékkal. A gyermekeknek is kitűnő játékszer volt, hiszen a babákon keresztül tudták leképezni az adott fesztültségeket, frusztrációkat, amiket a felnőtt életben láthatott, tanult. Manapság a J-pop kultúra beindulásával még népszerűbbé vált a japán kultúra világszerte.
A külföldi érdeklődők számára a kokeshi baba nem burjánzó, hanem zártabb, természetes anyagból van, megtestesíti a japán szépségideált.
LINY: Művészi pályafutásod alatt milyen átalakulásokat, változásokat tapasztaltál meg önmagadon emberként és művészként egyaránt?
TVR: A kor és a világ változásával változnak a bennem lévő igények, kifejezési módok és tapasztalások is. Hatalmas lehetőség számomra, hogy a művészetemen keresztül mutassam meg a bennem lévő változásokat. Ezek egyrészről abból adódnak, hogy nő vagyok. Ma már kötelezővé tenném, ha lehetne, hogy mindenki befele fordulva figyeljen önmagára – saját magát, saját sérüléseit és gondolatait törekedjen meggyógyítani. Ehhez óriási segítség kapni egy olyan művészeti perspektívát, amin keresztül ezt le tudja vezetni. Ahogy változom, úgy változnak a babáim is, így ezeket a világ és önmagam változásainak tükrében alakítom.