Kocsis Gergely közel tíz éve foglalkozik írással, változatos műfajban alkot, szereti keverni a megszokott eszközöket, hogy valami újat, izgalmasat alkosson. Írásait több kortárs irodalmi folyóirat közölte, jelenleg az első könyve kiadásán dolgozik. Válogatott angol nyelvű novelláit a New York-i Liszt Intézet 2022 áprilisában mutatja be, Patrick Mullowney fordításában.
Közel tíz éve foglalkozol írással. Hogyan indult el az írói karriered?
Igen, 2013-ban másfél évet éltem Prágában, az újszerű környezet, a mindennapi helyzetek banális visszásságai életre hívtak egy blogot, amely többszáz postot élt meg, és legnagyobb meglepetésemre egyre többen kezdték el követni. Egy idő után már több ezren olvasták hétről hétre a bejegyzéseimet, és egyre gyakrabban tette ki főoldalára a régi Origo portál is. A blogírás terelt egyre inkább az irodalmi témák felé, úgy éreztem nem elégít ki már az, hogy csak magamról írjak. Történeket szerettem volna mesélni a körülvevő világ eseményeiről, az emberekről, emlékekről, pillanatnyi érzésekről, amelyek megfogtak és önálló életet kezdtek a fejemben.
Mikor és hogyan kezdtél el szépirodalommal foglalkozni?
Négy-öt évvel ezelőtt indítottam el a Szarkalábak című blogomat, amely már közölt szépirodalmi igényű írásokat is, de eszköztelennek éreztem magam. Meg volt a fejemben, hogy mit szeretnék leírni, milyen a hangulata egy jelenetnek, hogy néznek ki a szereplők, de nem tudtam jól megfogalmazni, ezért a stílusom és írói eszközeim csiszolása érdekében Péterfy Gergely akadémiájához csatlakoztam. Gergelyt, mesteremnek, és azóta már barátomnak is tekintem, rengeteget tanultam tőle. Talán a legfontosabb az, hogy az írás olyan, mint egy növekvő fa, cserjeként is meg van a maga szépsége, de évtizedek kellenek mire megszilárdul a törzse, és égre meredve elnyeri igazi pompáját. Én ennek az útnak az elején vagyok még, bár már tíz novellámat közölte le több online és print média, de évről évre, ahogy növesztem a gyűrűket, úgy mosolygom meg, írom át korábbi szövegeimet, valószínűleg halálom után ötven évvel készíteném a legjobb írásaimat.
Úgy tudom, aktívan részt vettél a Felhő Café irodalmi oldal elindításában, ez hogyan történt?
2020 végén Péterfy Gergely, feleségével Péterfy-Novák Évával úgy döntött, hogy az irodalmi akadémiájuk már elegendő irodalmi szöveget keletkeztetett, és nagyon nehéz első megjelenéshez jutni Magyarországon, ezért alapítanak egy online irodalmi folyóiratot, a Felhő Cafét, ami kihasználja a 21. század technológiai lehetőségeit, és biztosítanak egy irodalmi műhelyt, felületet az akadémia tagjainak a publikációra. A szövegeken túl élő irodalmi beszélgetéseket, podcastot és videófelvételeket is megtekinthetnek az olvasók. Nagyon tetszett a platform, ezért szívesen segítettem nekik a szerkesztői rendszer csiszolásában, az első időben szerkesztőként is, továbbá elindítottam az önálló podcastomat, Felhő Café Portrék néven, ahol a Péterfy Akadémia sikeres szerzőivel beszélgetek írói pályafutásukról, és az irodalomról.
Mit tartasz a szerzői erősségednek? Hogyan kommunikálsz a közönségeddel?
Szeretem, ha egy szöveg hangulata berántja az embert, ha pár mondat után már valaki bőrében találhatjuk magunkat, egy olyan világban, ahol talán még sosem jártunk előtte. Érzékeny embernek tartom magam. Valaki egyszer azt mondta, hogy úgy írok, mint egy festő. Az egyik erősségemnek azt tartom, hogy jó érzékkel ragadom ki a fontos részeket egy jelenetből, teremtem meg a hangulatot. Nagyon fegyelmezett ember vagyok, a regényem első kéziratát hét hónap alatt írtam meg szigorú napi rutin szerint. Nagyon fontos számomra az irodalom, imádok igényes műveket olvasni, és törekszem arra, hogy én is ilyeneket alkossak.
A COVID alatt megritkultak a személyes beszélgetések lehetőségei, és Magyarországon - szemben például az Egyesült Államokkal - nem működnek irodalmi ügynökök. Nem marad nagyon más lehetősége egy most induló írónak, mint hogy a szociális média segítségével szerezzen olvasókat, mert anélkül szinte lehetetlen publikációhoz jutni. Fel kell építened magad. Ezzel többet kellene foglalkoznom, de sokkal szívesebben töltöm ezt az időt írással, ennek ellenére fontosnak gondolom, hogy legyen a szerző és az olvasó között párbeszéd.
Milyen alkotói folyamat mentén választasz témát?
Leginkább a téma választ engem, sokszor a legváratlanabb pillanatban történik egy villanás, amitől átkattan az agyamban valami és testet ölt egy gondolat, hangulat, egy történetkezdemény. Azt már megtanultam, hogy azonnal fel kell jegyezni, mert elillan. Rendszeresen átolvasom ezeket gondolatcsírákat, és ha írni szeretnék, akkor előveszem és egy történetbe illesztem. Az elmúlt időben több novellám is nőkkel szembeni erőszak, visszaélések kapcsán írtam. Nemrég a Népszava Nyitott mondatában jelent meg szövegem, aminek kulcsmotívuma egy álom, ahol a főhősnő egy buborékban lebeg, ezt például egy fürdőben láttam, ahol gyerekek játszottak a vízben, egy két és fél méretes átlátszó gumilabdában gurulva. Nagyon tetszett ez a mikrokozmosz és jól illett egy érzelmileg sérült nő lelkiállapotának lefestéséhez.
Mi foglalkoztat manapság? Mik a jövőbeli terveid?
Jelenleg a regényem befejezésén dolgozom. A munkacíme A varjú legendája, nem tudom, ez marad-e végleges, talán, de most inkább a szöveg véglegesítésére koncentrálok. Nagyon nehéz volt tavaly kiadót találni a kézirathoz, mert ez egy kevert zsánerű történet: az első világháború után tíz évvel játszódik, ahol Róth Vilmos pesti nyomozót egy álmos mezővárosba hívják egy gyilkosság felderítésére, de ahogy göngyölíti fel az ügyet, úgy válik egyre kilátástalanabbá helyzete, és egyre inkább tör be a történetbe a természetfeletti. Tudatos koncepció volt, amikor Péterfy Gergellyel a regény koncepcióján dolgoztunk, hogy keverjem az egymástól nagyon messze lévő irodalmi stílusokat, a szépirodalmat a krimivel, fantasyvel, sőt helyenként horrorisztikus elemekkel, hogy valami zavarba ejtő szöveget, hangulatot teremtsek. Végül az Európa Kiadó látott benne fantáziát, és ha minden jól alakul, akkor valamikor az év során meg is jelenik majd.
Két regényem is vár rám utána: az egyik A varjú legendája előzménye, amelyben megismerhetjük, hogy honnan érkezett Róth Vilmos, egy hasonlóan misztikus történetben, a másik egy két éve fiókban heverő kézirat, amely egy rendszerváltáskor játszódó önéletrajzi írás. Még nem látom, melyiket veszem majd elő. Előtte viszont szeretnék megint novellákat írni, szeretem a változatosságot, és egy regény egy történethez bilinccsel másfél-két évre, közben rengeteg impulzus ér, amelyeket csak feljegyezni tudok. A novella egyébként is a szívemhez nagyon közelálló műfaj, és eléggé elhanyagoltam mostanában.
Fontos mérföldkő az életemben, hogy a megjelenik idegen nyelven is két novellám, nagyon nagy köszönet érte a New York-i Liszt Intézetnek, és remélem a tengerentúli közönségének is lenyeri majd a tetszését. Mind a két írás valahol a menekülésről szól, egy felgyorsult, fenyegetésekkel teli világban élünk, ahonnan én is visszavágyom egy nyugodtabb, békésebb és talán egyszerűbb élet felé. Nem lehet elmenni amellett szó nélkül, hogy háború zajlik a szomszédunkba, de annyi szörnyűség ömlik mindenhonnan, hogy kell néha keresni egy zugot, ahol találunk valami szépséget, még ha csak néhány percre is.