2025. május 2 és 30 között került megrendezésre Intézetünkben Jakobovits Márta keramikusművész egyéni kiállítása, Csak a csönd címmel. Ez alkalomból Zákonyi Botond intézetigazgató beszélgetett a művésszel.
Zákonyi Botond: Amikor én először találkozhattam Jakobovits Mártával, az körülbelül 5 évvel ezelőtt volt, Romániában, Mogoșoaia-n. Ott egy, kulturális örökség szempontjából egy nagyon fontos épület együttesnek a hatalmas nagy, középkori konyhájában volt az a kiállítás, ahol nagyon látványosak voltak, első sorban a vöröses közegben a türkiz kerámiák. De ami igazán megfogott ott, és erről már beszéltünk az előbb, hogy az erre a kiállításra készült katalógusban a román pályatársak, művészek, kollégák mélyen elismerő nyilatkozatokat tettek és látszik, hogy Jakobovits Márta nagyon megbecsült szereplője és tagja a romániai művészeti közösségnek. És ezt persze nagyon jól esett látni és olvasni. És most, hogy készültünk erre a kiállításra, azt láttam, hogy csak a legutóbbi időben Brassóban, Sepsiszentgörgyön az Erdélyi Művészeti Központban, Nagyváradon, a Kőrös-vidéki Múzeumban, volt életmű kiállítása. De Bukarestben a Modern Művészeti Központban is most ért véget egy kiállítása Jakobovits Mártának, miközben Londonban tulajdonképpen két kiállítóhelyen volt eddig kiállítása és most pedig nálunk, a Liszt Intézetben, úgyhogy egy nagyon felkapott, népszerű és közkedvelt művésszel készíthetek most itt egy beszélgetést a ma megnyíló (május elsején) nálunk megnyíló kiállításról. De amit mondani szeretnék, hogy önben tulajdonképpen mikor tudatosult, hogy egy ennyire népszerű és keresett művész lett a nagybányai keramikusból? Mikor érkezett meg ez a rengeteg felkérés, otthon Magyarországon, úgy értem, otthon Romániában, Erdélyben, Párciumban, Magyarországon és aztán Londonban. Ez mikor állt így össze?
Jakobovits Márta: Én nem is tudnám pontosan megfogalmazni, vagy pontosan, hogy mondjam, meghatározni ezt, a folyamatban, hogy ez mikor tudatosult, mikor vált világossá. Nagyon szerencsésnek éreztem magamat az egyetemen, hogy kitűnő tanáraink voltak, véletlenül, a sors adta, kitűnő kollegáim voltak, hatan voltunk egy csoportban, de mindenki úgy megszállott volt, a mesterség szempontjából, tanulni akart. Más évfolyamokon láttuk, hogy ők bohémek, ők már művészek. Mi meg mind tanulni akartunk és olyan jól hatottunk egymásra, és nagyon érdekes, hogy mind a hatan nagyon kinőttük magunkat. Tehát, hogy jelentős művészek lettek, úgy a romániai képzőművészetbe mint a nemzetközi téren. És most is tartjuk a kapcsolatot egymással, és meghívjuk egymást különböző rendezvényekre, sőt a temesvári múzeum csinált nekünk néhány évvel ezelőtt egy közös kiállítást pont ezért, hogy ez egy olyan különleges évfolyam.
Z. B.: Igen. Hát azt hiszem, hogy a londoni közönségnek ami mindenféleképpen érthető az nagyon jól látszik ezen a kompozíción, vagy ami nagyon megfogható, ez a természet közeliség, ami itt ki van rakva a falevelekkel, a fakérgekkel, kövekkel és benne ezek az időtlen, vagy időszámításunk kezdete előtti tárgyakkal, ha jól mondom, remélem nem vagyok túlságosan profán. Az biztos, hogy az ön művészete az leképeződése annak ami egy antikvitás előtti világ, vagy egy ilyen ókor előtti világ, a téma a kezdetek és a természetközeliség. Ez az amit mindenki rögtön lát és rögtön ért és ez egyébként mindenhol érthető.
J.M.: Az agyaggal való ténykedés, az agyagnak az érzetei vittek el engem a kezdetekhez. Hogy mit érezhetett az ember akkor évezredekkel ezelőtt, amikor rácsodálkozott, hogy ebből lehet csinálni valamit, és kitalált dolgokat. És ugyanakkor nagyon kötődik a gyerekkoromhoz. Az, hogy én a természetben ennyire közel éltem magamhoz, az a tasnádszántói gyerekkornak, hogy a patak partján szabadon futkorászhattunk, köveket gyűjthettünk, fára mászhattunk, maga a szabadság volt az a gyerekkor. És nagyon sokszor érzem ugyanazoknak az érzeteknek a visszatértét. És a természetre figyelést is az alakította ki bennem. Úgyhogy sokszor egy-egy kőnek a struktúrája, formája, elindít bennem olyan érzeteket, hogy úgy érzem, hogy ott tovább kell menni, mélyebbre, intuitívebben, megérezni azokat a titkokat, ami a létezésünk titokzatossága tulajdonképpen.
Z.B.: És, tulajdonképpen ez egy egyszerű, technikai kérdés, hogy ezt a természettel való együttműködést, vagy a természetben való alkotást, azt úgy kell elképzelni, hogy először ezek a természetben születnek meg, hogy ott lesznek elképzelve és aztán már ezt a természeti kompozíciót emeli be a galéria világába, vagy ezek itt születnek meg a hozott anyagokból? Mert, hogy az úgy adná magát, hogy elkészíteni a sütőkemencében a kerámiákat, azokat kivinni a természetbe és akkor ott, mint egy ilyen terített asztalt elkészíteni és aztán azt beemelni ide a kiállítótérbe. Ezt csak azért érdekel, mert azért ebben van egy kis művészet-filozófiai kérdés, hogy tulajdonképpen a természetet jelenítjük meg a látogatóknak?
J.M.: Szóval a kerámia visz közel a természethez, és ahogy el kezdtem dolgozni ezekkel az anyagokkal, mindig a természet közelébe, a színekbe mind, a struktúrákba, a faktúrákba, mindig ezt a természet közeliséget éreztem érvényesnek számomra, vagy iránymutatónak. És utána leltem meg hozzá azokat a köveket – és sokszor kérdezik, hogy abból a kőből indultam ki? Azt utánoztam? És nem, fordítva volt, az nagyon nehéz, hogy én egy követ leutánozzak. Viszont abban a szférában, ahol én működök a természet sokszor megajándékoz, hogy ad egy olyan elemet, hogy az pont oda bele illik és annak örvendek. És ezért az évek folyamán foglalkoztam metamorfózissal és mimézissel, hogy egymást a különböző anyagok hogy utánozzák, hogy dialogizálnak. Ide beemeltem a talált rozsdás lapot is, mert a rozsdának a hangulata és a kemencéből kikerült, az égetéseknek a darabkái vagy tárgyai azok egymáshoz hasonulnak. És egy kicsit az elmúlás felé, valami felé mutatnak.
Z.B.: Ezek nagyon kreatív dolgok ezek a kompozíciók, én nem fényképeztem le, de talán ezt láttam Deptfordban, az Elizabeth Xi Bauer Galériában, de az ugyanez volt, amit ott láttunk?
J.M.: Nem. Az elemek nagyjából megmaradnak, a természetes anyagokból, kövekből, levelekből, más természeti formákból lehet hozzáadni, lehet elvenni, és direkt ez volt Edward-nak (Edward Sheldrick, Elizabeth Xi Bauer igazgató) is a felkérése, hogy lássa a gyűjtő, hogy más hangulatot is ki lehet ugyanabból hozni. És ez egy fajta együttműködésre invitál a kompozíció, hogy a következő alkalommal megint más hangulatot hozok ki belőle.
Z.B.: Hogyha erről a táblaképről, vagy fali képről kérdeznék, mert azért az egy laikus számára is világos, hogy itt nagy időbeli ugrás történik, mert itt átlépünk az írásbeliség korszakába. Itt nyilván egy kezdetleges, égetett cserép táblát láthatunk, vagy annak a hasonmását, azt gondolom én, de azt gondolom, hogy ezt fogják a látogatók is gondolni. Ez még mindig nem a klasszikus ókor, de már az a korszak amikor ugye már az írásbeliség megjelenik, az állam is megjelenik, illetve az államközpont és a szervezettség is megjelenik az emberek életében. Az ön részéről ez tisztelet adás, vagy miért fontos ez a motívum?
J.M.: Annyira erősen hatnak rám ezek a fennmaradt tabletek, agyag tabletek, hogy anélkül, hogy érteném, a mágikussága, plusz a jelhagyás igénye, a tudás továbbadásának, rögzítésének igénye, annyi ilyen érzetet közvetítenek ezek a rovásírásos írásjelek, hogy ezek nagyon erősen hatottak rám, és ennek a munkának a címe, hogy „Kezdetben volt…” – hogy a kezdetben amikor még csak a szellem volt, szóval van ennek egy olyan mágikussága és titokzatossága.
Z.B.: Abban a nagyon szép katalógusban, ami az életműkiállítására készült Váradon, vannak olyan szakkifejezések, amikről én nem tudom, hogy mit jelentenek, és ezekből szeretnék kettőt megkérdezni, hogy azt legyen olyan kedves szemléltetni. Az egyik a raku, ami egy nagyon fontos dolog, a másik pedig a faktúra, amiről őszintén nem tudom, hogy mit jelent, de az ön munkájában meghatározó és jelen van. Azt meg tetszik mutatni, a rakut és a faktúrát?
J.M.: Igen, hát a raku technikát itt is tudom mutatni. Egy nagyon érdekes japán technika, ami abból áll, hogy kémiailag belenyúlunk az izzó agyag folyamatába. Az égetés, vagyis az oxidáció hirtelen meg van állítva, és redukciót alakítunk ki, még pedig úgy, hogy befedjük az izzó tárgyat, növényekkel, földdel, különböző organikus anyagokkal. Így az agyagban lévő, vagy az agyagot már bevonó mázból vagy rétegből a redukció hatására az oxigén elszáll, és megmaradnak a fémek. Így nagyon érdekes fémes hatásokat lehet kihozni. Tehát itt a redukció a lényeg. Ez a japán raku technika később európaisodott, nagyon sokféle irányzata van és nagyon különleges dolgokat lehet vele csinálni. Az elve, hogy az oxidáció átmegy redukcióba.
Z.B.: És a faktúra?
J.M.: Azt is megmutatom. Tehát van a textúra, ami a bőre. A faktúra, az már egy erősebb intervenció a felületen.
Z.B.: A felületen.
J.M.: Igen. És van még a struktúra, az meg a szerkezete a formának.
Z.B.: Akkor az egyik égetési technika, a másik pedig a műnek a szerkezete, ami nem feltétlen egy műtárgy, hanem lehet bárminek a szerkezete.
J.M.: Igen, például egy épületnek a szerkezete is lehet. Ezek a szokásos technikák, ez is egy japán technika. Neriage/Nerikomi-nak hívják, ami nem festve van, hanem magát a porcelán anyagot – ezek porcelánok…
Z.B.: Ezek porcelánok.
J.M.: Ezek porcelánok, csak magas tűzön égetve. Ha magát a porcelánmasszát vagy porcelánpépet színezem, és helyezem be különböző formákba, egy segélyformába. Ez egy kicsit bonyolult technika, de nagyon szép és különleges hatásokat lehet kihozni ezzel a Neriage/Nerikomi technikával. Sokan foglalkoznak ezzel, mert nagyon különleges.
J.M.: Mindig érdekeltek a mázak.
Z.B.: Igen, ez lett volna a következő kérdésem. Hogyan lehetett szó a hetvenes években a porcelánról?
J.M.: Csak a porcelánból.
Z.B.: Igen, voltak a porcelánok és voltak a mázas cserepek, mondjuk így.
J.M.: Igen, voltak a cserepek, terracotta művek, ezek voltak legelőször. Utána porcelán, és utána jöttek a színes dolgok. Az volt a helyzet, hogy abban az időben nem voltak Romániában…
Z.B.: Rendes festékek?
J.M.: Kerámia alapanyagok, oxidok, vegyi anyagok. Most már külön ilyen művészellátóba megyek megvenni az anyagokat, a mázat, mindent. De én úgy kezdtem el, hogy volt egy nagyon jó tanárom, Balaskó Nándor, szobrászművész, aki azt mondta, hogy az egyetem után ne hagyjuk abba a lendületet, dolgozzunk azzal, ami van. És hát nem nagyon volt semmi (anyag). Így akkor az egyszerű vegyszerüzletekben, amit a szobafestők használnak, vásároltam meg, ami ott volt és kezdtem el kísérletezni. Amikor Kecskemétre kerültem, a Művészeti Kerámia Központba, és láttam, hogy ott mennyi minden, annyi féle vegyszer van, elkezdtem sírni, potyogtak a könnyeim, hogy van mivel dolgozni, csak hozzá kell jutni. Geszler Máriától, aki nagyon jó kerámikus, kaptam egy fantasztikus német szakkönyvet, mikor látta, hogy én reszketek a mázak iránt. A kémia és érdekelt, már középiskolában is. És akkor elkezdtem a mázakkal dolgozni, így egy külön világ nyílt ki. Azt mondhatom, hogy szinte addikció lett, nem tudom abbahagyni. Könyvtáram van a próbákkal, kísérletekkel. A bukaresti nagy kiállításon, a Kortárs Művészeti Múzeumban, kiállították a könyvtáramat is a próbákkal. Ez a mániám, hogy kísérletezek. Ezt nem tudom abbahagyni, mert tovább inspirál. Hogy mondjuk ezt a türkizt most, hogy fogom társítani. Most társítottam sárgás, barnás levelekkel. De a formán is tudok játszani ezekkel a színekkel. És a formák is inspirálnak arra, hogy tovább, mélyebbre, még jobban koncentráljak. Egyénisége legyen a formának. Ez egy olyan dolog, hogy az ember saját magával küzd, vagy próbál továbblépni.
Z.B.: Itt vannak ezek a különböző, fából, fémből és kerámiából készült tárgyak.
J.M.: Igen, igen…
Z.B.: Nagyon egységes, és a formák hasonlítanak egymásra, de valahol mégis…
J.M.: Igen, mégis a nyírfakéreg és a kerámiának a repedései… Érdekes, hogy itt ez a kerámián tulajdonképpen egy hiba. Összerepedezett a kerámia, de nekem ez nagyon tetszett, hogy itt mi történik. Lévén az, hogy kísérletezek és kevergetek dolgokat, nem mindig tartom be a szabályokat. Kíváncsi vagyok, hogy oké, hogy ezt nem szabad csinálni, de ha én ezt összekombinálom, abból mi lesz.
Z.B.: Igen, igen. Amikor szerdán elkezdték a galéria munkatársai kipakolni a műtárgyakat, akkor először azt hittük, hogy egy nagy terített asztal áll majd össze ezekből a látványos kerek edényekből.
Z.B.: Itt vannak a papír machék, amikről következőnek szeretnék kérdezni. Az agyaggal való munka és a papír machéval való munka párhuzamosan zajlik?
J.M.: Technológiai folyamatában, gondolkozásában nagyon hasonlít a kerámia gondolkozásához. Itt is sokszor használok gipsz negatívot, gipsz segédformát. Abba vésem bele ezeket, amire aztán préselem az öntött vagy merítettpapír felületet.
Z.B.: Amit sajnálok, hogy hozzánk nem jutott el, azt csak képen láttam, a Jákob-lajtorjái. Az milyen jó lett volna, ha most itt támasztanák a falat.
J.M.: Igen.
Z.B.: Azok mekkorák?
J.M.: Néhány méter…
Z.B.: Néhány méter.
J.M.: Néhány méter lent és felmászik a falra, különbözőféleképpen. Az is ki volt állítva Bukarestben. Az az érdekessége, hogy Jákob lajtorjája megy fel az égbe. Ugyanakkor nekem egy személyes máz szótár. Mindent vissza tudok olvasni, hogy hogyan csináltam.
Z.B.: Igen, igen.
J.M.: És a továbbiakban társítok egy bizonyos színt különböző színeket, akkor tudom, hogy igen, ezt redukcióval így csináltam, különböző kompozíciókkal.
Z.B.: Itt a víz gondolom…
J.M.: Igen, a hullámzás…
J.M.: A bukaresti meg a magyarországi kollégáim is szeretik azt, hogy egyéni mázakkal dolgozom, hiszen egészen más a gyárilag megvett máz tökéletessége és egészen más az, ahol ennyi minden még történik.
Z.B.: Igen.
J.M.: A vastagságtól, a rétegek egymásra tevésétől függően…
Z.B.: Az biztos, hogy ezeket a tárgyakat nagyon alaposan meg kell nézni a rétegek miatt. A mélységek miatt…
J.M.: Igen.
Z.B.: …úgy kinyílnak. És a színek is sokkal jobban megjelennek akkor, ha az ember egyszerűen csak…
J.M.: Igen, érdekes, hogy ez kerámia, ez pedig merített papír, így dialogizálnak, egymással beszélgetnek, a felhők csendje és a hullámok csendje. Ezek pedig színes merített papírok, a színesen látszódnak a koordináták. Ha az ember kimegy a Trafalgar Square-re érzi ezt a színességet, hogy milyen elképesztően variált a világ.
Z.B.: Igen. Ezek a színek nagyon találnak ide Londonba, a kék és narancssárga, itt olyan furcsa színek tudnak összeállni.
Z.B.: Köszönjük szépen ezt a tárlatvezetést. Biztos nagy élmény lesz a látogatóknak, hogy kérdezhetnek a művésztől. Ez a múzeumlátogatásokból mindig hiányzik.