Csóka Szilárd-Zsolt munkái a metafizikus festészet és az absztrakt expresszionizmus között helyezkednek el, a művek keletkezési folyamatában pedig nyomokban a gesztusfestészet hatása is érzékelhető. Az alap viszont, amely mindezeket a rétegeket hordozza, az a tájkép. Bár a tájkép fogalma nem fedi teljesen az alkotások műfaját, mégis ez a meghatározás áll a legközelebb az igazsághoz – hiszen terek megjelenítéseit tartalmazzák. Első látásra egy erős hangulatú teret látunk... közelebbi vizsgálatra viszont kiderül, hogy, bár a konstrukció erős tájképi referenciákat aktivál és egy meghatározott helyszín élményét nyújtja, részletei mégsem azonosíthatóak. Pár felismerhető elemet leszámítva (amik sokszor maguk is több olvasatot nyújtanak, mint például a négyszög-felület motívuma) az addigi „tárgyak” vagy „tájelemek” tulajdonképpen festészeti nyomoknak bizonyulnak.
Különös, mitikus terek ezek, amelyek egyszerre a reprezentáció és az anyag szintjén is megvalósulnak. Olyan kompozíciók, amelyek korábbi felület-kísérletek tanulságait hordozzák, mindezt pedig megalapozott, összefogott rendszerbe foglalva, jól irányított fókusszal és koherens viszonyokkal építik fel. Az eltérő gesztusok helyükre kerülnek egy sajátos és meglepő egészben, amely különböző térelemek kompozíciója, de vele egyidőben a különböző kifejezőeszközöké is. A lazúros, oldott (vagy egyenesen folyatott) festésű felületek, a grafikus, határozott folt-játék, a festői textúrák, a pasztózus, elnagyolt vonások, pacsmagolások, elsimított festékrétegek, de még a festék anyagába való, kvázi szobrászi lenyomatok is mind megjelennek a friss képanyagban; festménytől függően ezek közül legalább két, de esetenként akár három-négy nyelvezet is keveredik. A képek terei így egyszerre folyamatosak és fragmentáltak; nem disszonánsak vagy szétesőek – ehelyett komplex harmóniákat alkotnak.
Hatásuk alatt nem vesszük észre, hogy szemlélődés közben mikor váltottunk perspektívát, síkot, anyagot, vagy hol kapcsolt át a tér egy rejtett portálon át az idő dimenziójába. Az itt látható gyűjtemény anyaga akár lazán összefüggő sorozatként is felfogható, a visszatérő motívum(ok) és a látvány jellege miatt: a hely, ami ismerős, de nincs sehol, a dimenzió, amely önmagát kínálja fel, a tükröződés, amiben világok esnek darabokra. A négyszögű elem legtöbbször hirdetőtáblaként jelenik meg, de a sorozat játékában lehet deszkalap, paraván, fal, móló, híd, tutaj, sátorlap, vitorla vagy kiterített textília is.
Az ismétlődés szuggesztív, ezért az elvont konnotációkra irányítja figyelmünket: a négyszög egy kijelölt, stabil hely a térben; meghatároz síkokat, amelyek áthatolnak a differenciálatlan űrön és (támasz)felületet képeznek, vagy ajtó/ablaknyílásokat, amelyek megbontják a tömeget és átjárást biztosítanak. Ha pedig a befogadói pozíciónkat tudatosan megélve tekintünk erre a beszédes elemre, felfedezzük a helyzet enyhe iróniáját: a négyzet magára a vászonra emlékeztet, aminek felületét bámuljuk – a négyzet valójában maga a kép.
Ungvári-Zrínyi Kata
A kiállítás katalógusát itt lehet megtekinteni.