A Csendes-óceán szigetvilágának kultúrái számos olyan hagyományt őriznek, amelyek egyszerre kapcsolódnak a természethez, a spiritualitáshoz és a közösségi identitáshoz. Ezek közé tartozik az úgynevezett cápahívás rituáléja is, amelyet a mai napig gyakorolnak Pápua Új-Guineához tartozó Bismarck-szigetcsoport részét képező Új-Írország szigetén élő Kontu közösségben. A szertartás nem pusztán vadászati technika, hanem a férfivá válás, az ősök tisztelete és a közösséghez tartozás egyik legfontosabb kifejeződése.
A Néprajzi Múzeum gyűjteményében őrzött, propellerre emlékeztető faragott faeszközök – az úgynevezett ka’saman cápafogó úszók – e különleges hagyomány tárgyi emlékei. A középső nyílásba növényi rostból font kötél került, amelynek egyik végén hurok, másik oldalán hosszú szál vagy bambuszbot található. Az eszközökhöz gyakran kókuszhéjból készült csörgő is tartozik, amelynek hangja a vergődő halakat utánozva csalogatja a ragadozókat a felszín közelébe.
Fotó: neprajz.hu
Fotó: neprajz.hu
A Kontu közösség mitológiája szerint a cápák és az emberek sorsa összefonódik. Teremtőjük, Moroa először a cápát, majd az embert alkotta meg, a beavatott férfiak lelkei pedig haláluk után a cápákban élnek tovább. A hit szerint, ha egy férfi megfelelő módon hívja a cápát, annak meg kell jelennie és engednie kell magát elfogni. A nyugati kultúrában gyakran félelmetes ragadozóként megjelenő állat ebben a világban spirituális partner és az ősi hagyomány része.
A cápavadászat szigorú szabályok szerint zajlik. A kiválasztott férfiak heteken át készülnek a szertartásra: elkülönülnek a közösségtől, tartózkodnak bizonyos ételek fogyasztásától és minden testi érintkezéstől a nőkkel. A vadászathoz szükséges eszközöket maguk készítik, és csak ők érinthetik azokat. A hit szerint a rituális előírások pontos betartása biztosítja a sikeres és biztonságos vadászatot.
A nyílt tengeren a vadászok énekkel és ritmikus csörgőhanggal idézik meg a cápákat. A vízbe dobott haldarabokkal és csalétekkel fokozatosan közelebb csalogatják az állatot, majd egy ügyesen vetett hurokkal elfogják. A fából készült úszó a felszínen tartja a vergődő cápát, amíg a vadászok a kenuba emelik. A zsákmányt később szigorú szabályok szerint osztják szét a közösség tagjai között.
Fotó: neprajz.hu
A hagyományról magyar utazók is beszámoltak. Vojnich Oszkár 1908-ban megjelent útleírásában említi a Tonga-szigetek térségében hallott cápahívó énekeket és a szertartás részleteit. A 20. század végére a hagyományt veszélyeztette a tengeri kereskedelem és a tengerfenék-bányászat, az elmúlt években azonban újra megerősödött: ma már kulturális fesztiválok és bemutatók is kapcsolódnak hozzá.
A bemutatott tárgyakat Festetics Rudolf gyűjtötte a Csendes-óceán térségében tett utazása során 1893 és 1898 között. A több mint 1600 darabból álló gyűjteményt később a Néprajzi Múzeum számára adományozta. Az anyag kutatója az idén elhunyt Antoni Judit volt, akinek emlékére ajánlják A hónap műtárgya sorozat jelen válogatását.