Treurenberg 10, 1000 Brüsszel
"A keletkezés – létezés – felbomlás örök, lassú, folyamatos mozgásában keresi a maga formáit, nem új formákat konstruál, hanem felismeri valamely időtlenül létező alakzatban a maga formáját, kiemeli és szoborrá alakítja. Ha bronzzal dolgozik, az öntés műveleteiben kis léptékben megismétli a keletkezés – létezés – felbomlás – újjászületés folyamatát, a tudott törvények, és a még nem ismert törvények, a véletlenek működését.
Azt, hogy mit, mikor, hogyan ismer fel az alkotásra késztető jelenségekből, nem tudom. valószínűleg ő sem tudja, ez titok, alighanem az is marad, egy valami biztos: művészet e titok nélkül nincsen."
Aba-Novák Judit művészettörténész
Mészáros Mihály szobrász 1930. január 21‑én született Rákospalotán, elhunyt 2008. július 31‑én Budapesten. 1949‑54‑ig a Képzőművészeti Főiskola növendéke volt, tanárai Pátzay Pál, Mikus Sándor, Kisfaludy-Stróbl Zsigmond. Sokrétű művész volt, sokféle anyaghasználat jellemezte; agyag-terrakotta, viasz, bronz, ólom, zománc, beton, kő, fa, rézlemez..... Munkásságát Európa szerte számos díjjal ismerték el: 1974.: Pécs a IV. Országos Kisplasztikai Biennálé díja, 1975.: Ravenna város Dante‑díja, 1976.: Munkácsy‑díj, 1985.: az Osztrák Képzőművészeti Társaság Ludwig‑díja. Évtizedeken keresztül a Magyar Képzőművész Szövetség külügyi referense volt. Több európai ösztöndíjat nyert: Bécsben (1966), Brüsszelben (1969), Londonban (1963, 1970). A Bécsi Künstlerhaus rendes tagjának választotta. Az 1960‑as 70‑es években a szocialista realizmus volt az uralkodó és kötelező képzőművészeti irányzat Magyarországon. Az európai ösztöndíjak, kitekintések nagyban formálták művészetét, látásmódját, egy szélesebb, színesebb művészeti paletta kialakítása érdekében. A szó szoros értelmében új módot talált szobrainak a formába öntésére: egy Magyarországon elfeledett ókori eredetű precíziós fémöntési eljárást sajátított el angliai útja során, a viaszveszejtéses bronzöntést. Kemencét épített budapesti műhelyében, és maga öntötte kisplasztikáit. Ez ma sem általános a szobrászok körében, és teljesen egyedülálló volt az 1960‑as, 70‑es évek Magyarországán. Igazi européer művészegyéniség volt, négy nyelven beszélt, lenyűgözte Európa kulturális gazdagsága, sokszínűsége. Művészetére jentős hatással volt a mitológia, a vallás, megjelenik benne a közös európai értékek, a hagyományok tisztelete. Többször megfogalmazta Európa alakját, Orfeusz-Euridiké történetét, Ikaroszt, Diadaloszt, Mózest, Dante Isteni színjátékát, de ugyan úgy megtaláljuk művei között Jézus, és Szent Sebestyén alakjait is. Humanista gondolkodásmódját, ember-tiszteletét, szeretetét szobrai tanúsítják.
"Mindig rejtély volt számomra, hogy miért csinál az ember szobrot, képet, rajzot? Mi az az ősi erő, mely őt arra készteti, hogy szóban meg nem fogalmazható érzéseit, hangulatait műtárgyba kényszerítse? Mi az az ismeretlen izgatószer, ami mindig műtárgy létrehozására indítja? Mi az a titokzatos mód, mely a műtárgyba sűrített érzést, hangulatot konzerválja, átplántálja a nézőbe és így a mű hosszú időkön keresztül sugározza létrehozójának szándékát, mint egy örökös szárazelem — mindig van benne töltés, feszültség."
Mészáros Mihály szobrász
„Életem egyik nagy szerencséje, hogy a fia lehettem.
Nagyon mérges voltam rá időnként kamasz koromban, miért nem focizhatok a többiekkel, miért kell itt segítenem, agyagot gyúrni, bronzot önteni, műhelyt takarítani? Miért szobrász az Apám?
És persze nagyon büszke voltam, amikor megkérdezték, hogy mivel foglalkozik az apukád? Szobrászművész! Ezt nem mindenki mondhatta el. És Te is tudsz szobrokat készíteni? Persze, nagyképűsködtem - és ismertettem nagyjából a technikai folyamatokat.
A lényeget pont nem tudom: alakítani az anyagot, míg szoborrá nem lesz. Ott a titok, ott születik a mű, a művészet.”
Mészáros Miklós
Bővebb információk a művészről, a művekről: meszarosmihaly.hu
CURRICILUM VITAE - Mészáros Mihály
(Interioris)
Sokszor írtam le születésem dátumát: 1930. január 21-ét, mindenféle ide-oda szükséges életrajzban, hogy valóban mozdíthatatlannak és változtathatatlannak tűnik előttem. Mint a szobraim, szobrocskáim. Nem változnak, de meghatároznak engem. És ezzel szeretném hangsúlyozni azt a sok ezer éves szobor-csinálási módot is, amelyet művelek. Munkáim nem mobilok, nem konceptek, nem performence-ok, nem elmúlók, eltűnők, és nem elváltoztathatók. Teljes felelősséggel itt maradnak a nyakamon, boldogság vagy szégyenkezés miatt, de a vállalás mindenkori kényszerével, és a tanulságok folyamatos bemutatásával.
A főiskolai sínre tevés, mint meghatározó alapindíttatás is erre a stabil útra terelgetett. Ezzel már szinte azt is kimondom, hogy melyik korban végeztem a tanulmányokat: bizony, abban a sokat emlegetett szocreál időben, amit azóta oly sokszor elítéltek, köztük mi magunk is, kik akkor aktív résztvevői voltunk a kornak. Most – 30 év múlva -, hogy levonultak Európában a már akkor is tomboló, nálunk csak később, de ugyan olyan szélsőséges erővel jelentkező szellemi divatok (kevés eredményt hozva), visszanézve nem találok olyan sok elítélni valót az akkori kiképzési módban, amelynek részesei voltunk. Kit – kit amennyire, de megtanítottak skálázni, és a mesterség alapvető szellemi és technikai fogásaira, gyakorlatot nyújtottak és jó alapot az elindulásra. A jelenlegi u.n. korszerű módszerek sem érnek el nagyobb hatásfokot a pályára való felkészítésben. De talán – és ezt5 előnyként tudom értékelni – a személyiség mostanában oly divatos és mindenáron való megtalálása és kifejezésének hajszolása helyett a művészetet, mint kollektív érvényű célt határozták meg számunkra, amely a jelenünkben teljesen elfeledett művészi alázat útján érhető el. Ezt kaptuk útravalóul, s visszatekintve biztonsággal mondhatom, hogy generációm valamennyi pályán maradt tagja a saját személyét, stílusát hordja, amellyel jól érti magát. Természetesen ki-ki a saját súlya és képességei szerint, de éretten. Az önmegújulás kényszerét nem kikerülve: de mentesen a divat utáni kapkodás stresszétől.
Így – szinte bizonyos öntetszelgéssel mondhatom – konzervatív szobrásznak tartom magamat. Ebben jó a közérzetem, és fejlődésemet is biztonságosnak érzem. Vállalom még a közhelyek megfogalmazását is. Van olyan eset, amikor annál többet nem lehet és nem is szükséges mondani.
A hagyományok folyamatos fejlesztése a programon, ennek szinte eszköze vagyok. Mestereim: Mikus, Stróbl, Pátzay működését még a szárnyaik alatt is bizonyos kritikával néztem, miként az én működésemet is nézik volt tanítványaim, de mindmáig vállalom a tőlük való tanulást. Fejlődésem ezen alapulva, több-kevesebb megrázkódtatással viszonylag harmonikusan ment végbe.
A változások a szokásos módon zajlottak le bennem: elégedetlenség a jelennel, unalom, körülnézés, felszívás, és a szinte észrevétlen ajánlkozó új megoldás alkalmazása, amely az első időben nem is nagyon tudatos. Most már ravaszul figyelem a folyamatot, anélkül, hogy beavatkoznék, de szorosan követve, itt-ott kiszámítva a következő lépést a lassú felfedezés örömével, így vagyok a magam figyelésének a tárgya és az alanya egyszerre. Továbbra is ezen a módon akarom figyelni a számomra is meglepetés örömével ható változásaimat, ezek kapcsán akarom munkámat létrehozni és élvezni. Mert élvezem nagyon a mesterségemet, a sok gonddal-bajjal, rágódással, átkozódással, porral-kosszal, gázzal-füsttel, egészségemésztő körülményeivel, mindenével együtt. Ebből talán valami művészetféle is kikerekedhet egyszer, és azt egyenesben, köz7vetítő nélkül szeretném átadni annak, aki azonos hullámhosszon mozog vele: hátha öröme telik benne.