10 Treurenberg, 1000 Brussels
SZÍN: „Az a tulajdonság, amelynek révén egy tárgy különböző érzeteket kelt a szemben annak függvényében, hogyan veri vissza vagy bocsátja ki a fényt.”
MOMENTUM: „Egy mozgó test által nyert lendület.”
Bár mindkét fogalom a fizika világából származik, és elsőre úgy tűnik, nincs köztük közvetlen kapcsolat, mégis van egy terület, ahol találkoznak — ez pedig a művészet.
A szín mozgásból születik: a művész szívveréséből, a kéz nyomásából, abból a feszültségből, amely a mozdulatot képpé alakítja — és a formából, amelyből jelentés bontakozik ki.
Ám mindehhez szükség van valamire, ami láthatóvá teszi ezt az egészet: a kontrasztra.
A brüsszeli Liszt Intézet kiállításán öt neves magyar művész — két generáció képviselői — mutatják meg, mi történik akkor, amikor a dolgok egymás mellé helyezése nem véletlenszerű, hanem szándékos; amikor maga az egymás mellé állítás válik üzenethordozóvá.
Az absztrakció nyelvén szólalnak meg — egy olyan nyelven, amely ellenáll a könnyű értelmezésnek. Ezek az alkotások nem adják meg magukat azonnal. Időt, figyelmet, a néző aktív tekintetét igénylik — párbeszédet a kétféle alkotó cselekedet között.
A kiállító művészek az alkotói életpálya és az önkifejezés különböző pontjain állnak. Van köztük olyan, aki Magyarországot képviselte a 60. Velencei Képzőművészeti Biennálén, és olyan is, aki most indul el ezen az úton.
Egyikük Lego kockákból épít művészettörténeti utalásokat; másikuk az ősi üvegfúvás mesterségéhez tér vissza.
Van, akit a fizikai tárgyak hiánya — az üresség feszültsége — ragad meg, míg más a biomorf rétegződés kibomlásában talál inspirációt.
A fizikában a jelenségek pontosan leírhatók — szinte minden folyamat mérhető, kijelölhető, megmagyarázható.
De amit ez a kiállítás — és általában a jó művészet — feltár, arra nincs képlet.
Itt kizárólag a tekintet szubjektivitására hagyatkozhatunk — magára a látásra, ahol — ahogy a művészetben is — a szín és a momentum eggyé válik.
Kiállító művészek:
Barabás Zsófi
Felsmann István
Haupt Bernát
Nemes Márton
Pál Bella
Kurátor: Popovics Kinga
Barabás Zsófi 1980-ban született Budapesten. Festészetet, grafikai tervezést és vizuális nevelést tanult, 2004-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Tanulmányait az Egyesült Királyságban, Németországban és Japánban is folytatta. 2022-ben szerezte meg DLA-fokozatát Keserü Ilona témavezetésével.
Számos nemzetközi rezidenciaprogramban vett részt, és a hazai kiállítások mellett művei megjelentek az Egyesült Államokban, Olaszországban és Franciaországban is.
Festészetét organikus, absztrakt formák és merész színhasználat jellemzi. A grafikai gondolkodás kulcsszerepet játszik munkamódszerében: festményei kompozícióit gyakran kis méretű tollrajzokból fejleszti tovább.
Visszatérő témái közé tartozik a sík és a tér kettőssége, a festészet elemeinek térbeli átültetése, valamint a festői gondolat háromdimenziós megfogalmazásának vágya.
Barabás művészetének legjellemzőbb vonásai a sűrű, mégis letisztult kompozíciók, valamint az organikus és geometrikus formák ötvözése. Biomorf formái egymásra épülnek, majd egymásból bontakoznak ki, gyakran mintha a vászon határain is túlnyúlnának. Művészi nyelvét tudatos, mégis folyamatosan kísérletező attitűd határozza meg: új reprezentációs lehetőségeket keres mind koncepcióban, mind megvalósításban. A sík és tér viszonya, a kompozíciós elemek 3D-s újraértelmezése, valamint a festői gondolat plasztikus megjelenítésének igénye időről időre meghatározóvá válik életművében.
Felsmann István a 2010-es években feltűnt fiatal generáció egyik markáns hangja. Elsőként LEGO-ból épített, konceptuális humort és művészetfilozófiai reflexiókat ötvöző panelmunkáival hívta fel magára a figyelmet, amelyekben a gyerekjáték nyersanyagát alakította át műalkotássá. Mélyen elkötelezett alkotói folyamataiban központi szerepet kap az anyagok sokfélesége és a különböző művészeti ágak közötti kölcsönhatás. A festészet mellett szobrászattal, sokszorosító grafikával, installációkkal és videóval is foglalkozik.
Felsmann 2013-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Több rezidenciaprogramon vett részt Valenciában, Berlinben és Salzburgban. 2014/2015 és 2019 között Derkovits Gyula-ösztöndíjban részesült, és kétszer jelölték az Esterházy Művészeti Díjra.
2022 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájának hallgatója.
Haupt Bernát 2001-ben született Budapesten. Fotográfiát tanult a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME), valamint az Észt Művészeti Akadémián (EKA) Tallinnban. Munkáit Magyarországon és külföldön is bemutatták, több nemzetközi vásáron – többek között az Art Busan (Korea) eseményén – is szerepelt.
Fotográfiájának középpontjában a vizuális átalakulás áll. A fényképezőgép eszközével a fény és a tér kapcsolatát vizsgálja, különös figyelmet fordítva az érzékelés folyamatára. Technika-orientált megközelítése a látás határait kutatja, a reprezentáció peremterületein kísérletezve. A felépített környezet meghatározó szerepet kap munkáiban: az alkotások a fényen keresztül a jelenlét kérdését vizsgálják, a fotográfiát olykor nem öncélú médiumként, hanem a térbeli gondolkodás és a vizuális kutatás eszközeként használva.
Nemes Márton (1986, Székesfehérvár) New York és Budapest között élő multimediális művész, aki festmények, szobrok, installációk és hangmunkák létrehozásával foglalkozik. 2018-ban szerzett MFA-diplomát a londoni Chelsea College of Arts intézményében.
Korai munkáit Budapest építészete inspirálta, amelynek színes absztrakciója alapozta meg vizuális világát. Londonba költözése után erőteljes hatással volt rá a techno szubkultúra, amely azóta is meghatározza művészetét: absztrakt, vibráló színvilágú műveiben a rave-kultúra atmoszféráját és élményét próbálja átültetni, a képi rend felbomlását és újraszerveződését kifejezve.
Sokféle anyagot használ, munkái tágulnak, hajlanak, a rave-szcénához kapcsolódó menekülési és közösségi kultúrákhoz viszonyítva multiszenzoros, sokrétű élményt teremtenek.
Pál Bella művészete az anyagi és metafizikai kutatás metszéspontjában bontakozik ki. A Magyar Képzőművészeti Egyetem végzettjeként az objektum és az idea közötti feszültséget vizsgálja: hogyan testesíthet meg a forma jelentést – vagy hogyan állhat annak ellen.
Az objektumot időbeli közvetítőként értelmezi, feltárva a jelenlét és az átalakulás, az állandóság és a felbomlás közti törékeny egyensúlyt. Szobrok, installációk és tárgyalapú festmények révén „tökéletes tárgyakat” hoz létre – nem hibátlanságuk miatt, hanem azért, mert képesek a tökéletlenséget mint lényeget megmutatni.
Munkáiban a kristályosság, a geometria és az organikus szabálytalanság fonódik össze: az anyag folyamattá, a struktúra érzékeléssé válik. A fény, a textúra és a térbeli rezonancia az önreflexió eszközeiként működnek, így a nézés aktusa fenomenológiai találkozássá válik test, tér és idő között.