Magyar neoavantgárd az 1960/1970-es években

Progresszív visszacsatlakozás a klasszikus avantgárdhoz, új absztrakció: a nem hivatalos magyar képzőművészet az 1960-as évek elejétől, miközben újra fölfedezte a századelő és a két világháború közötti avantgárd mozgalmait, egyszerre kereste a megszakadt hagyományok továbbvitelének útjait és a kortárs nemzetközi irányzatokhoz való kapcsolódás lehetőségeit. A „második nyilvánosság” alkotói a képzőművészet hagyományos műfajait meghaladó programmal jelentkeztek: munkáikat a megújulás igényének progresszív attitűdje, a művészeti gyakorlat formai, technikai és elméleti útkeresése határozta meg – éles ellentétben a hivatalosan propagált szocialista-realista, illetve az 1960-as évektől szocialista modern művészetfelfogással.

1968 és 1978 között, „a magyar neoavantgárd nagy évtizedében” (Néray Katalin) az első magyarországi happeningek (1966, 1967), az Iparterv-generáció kiállításai (1968, 1969) és a Balatonboglári Kápolnaműterem nyári tárlatai (1970 – 1973) játszottak kiemelkedően fontos szerepet.

„Az avantgárd (...) minden művészeti ágban egyszerre érzi otthon magát” – fogalmaz Beke László, a korszak meghatározó művészettörténésze. És „nem csak művészeti irányzat, hanem életforma” – folytatja Papp Tibor tipográfus-író, a Magyar Műhely című párizsi avantgárd folyóirat egyik alapítója.

A Collegium Hungaricum Berlin kiállítása e gondolatok jegyében válogat a neoavantgárd Németországhoz kötődő magyar művészeinek munkáiból. A kiállított művek – festmények, grafikák, szobrok, objektek, fotók, film- és videómunkák – a 20. századi magyar művészet egyik meghatározó időszakát bontják ki a berlini közönség előtt.