Mészáros Máté Win Vandekeybus asszisztenseként és az Ultima Vez táncosaként komoly hírnevet szerzett magának. Világhírű koreográfusokkal dolgozott, és lassan két évtizede ingázik a nemzetközi és a magyar táncszcénák között. Nemcsak táncol, koreografál, hanem saját módszerét is tanítja. Nemrég bemutatott különleges, „fényes” előadása előtt Brémában értük utol telefonon.
Egy időre eltűntél a hazai táncéletből, azután ismét feltűntél.
Igen, 2003–14-ig szinte kizárólag külföldön dolgoztam, és csak időnként jártam haza, például a Duda Éva Társulathoz workshopot tartani. A Szegedi Kortárs Balettből 2003-ban először egy norvég együtteshez, a Carte Blanche-hoz szerződtem. Ez volt az első külföldi társulat, ahol dolgoztam, miközben párhuzamosan a spanyol Lanonima Imperialnál is táncoltam. Később Brüsszelben, az Ultima Veznél töltöttem öt évet.
Ma már Magyarországon élek és dolgozom, de a tíz kint töltött év kapcsolati tőkéje miatt továbbra is számítanak rám külföldön, és már csak azért is szeretek visszajárni, mert sok hely a szívemhez nőtt. Ilyen például a brémai színház, ahol most éppen fellépésre készülök, pár évente ugyanis még visszatér bennem a késztetés, hogy ne csak a saját darabjaimban táncoljak.
Fotó: Dömölky Dániel
Milyen kortárs tánctechnikát alakítottál ki? Mit hoztál haza?
Az iskola elvégzése után rengeteget tanultam Juronics Tamástól a partneringről és a közös testsúlyhasználatos mozgásokról. Kíváncsi lettem, hogy a szegedi balettnél tanult földtechnikák, amelyeket például Roberto Galvan Argentínából Európán keresztül kezdett becsöpögtetni a köztudatba, hogyan tud működni más rendszerekben. Meglehetősen sajátos mix, amit európai kortárs táncnak hívok. Amit alkalmazok, az mindig leegyszerűsített hatás- és következményrendszeren alapul. Tehát ha valami történik a testeddel, például kibillensz az egyensúlyodból, az valamilyen fizikai következménnyel jár. Te pedig tompítod, kifogod, elvezeted.
Miről szólnak a darabjaid?
Mindig egyszerű előadásokat készítek, és mindegyik új szintre lépés a munkásságomban. Egy folyamaton megyek keresztül, amelynek a végén már letisztított képekkel fogalmazok. Alapvető művészeti problematikákhoz fizikai formákat keresek, amelyeket tudatosan közérthetővé teszek. Bárhol játszunk, ez a mechanizmus mindig működik.
Mára eljutottam odáig, hogy a műveim már kifelé tartanak a színházból. A közösségi létezéssel és a képzőművészeti aspektusával foglalkozom a táncnak, a testet pedig dinamikus tárgyként definiálom, és úgy használom, mint egy szobrot. Nem az emberi intenciókra helyezem a hangsúlyt, hanem olyan, tiszta formák megteremtésére törekszem, amelyek a nézők kezébe adják annak a lehetőségét, hogy magukat értelmezhessék a nézett mű révén.
Kevéssé foglalkoztat, hogy velem mint előadóval mi történik az előadás során. Ehelyett az izgat, hogyan tudok olyan helyzetet teremteni, amibe a néző bele tudja projektálni magát, és anélkül reflektálhat magára vagy a feldobott témára, hogy először az én személyes jelenlétemmel kellene megküzdenie. Még mindig a színházi struktúrában élek és dolgozom, de a darabjaim határmezsgyéken mozognak.
A távolság mechanikáját a Nemzeti Táncszínházban az előtérbe készítettük. Azóta ez a darab számos ország számos közterén megfordult, és több alkotót is arra inspirált, hogy ebbe a térbe kreáljon. A Nemzeti Táncszínház sokféle kommunikációs teret biztosít a szakma számára. Érdekel, hogyan lehet egy előadást továbbfejleszteni. Az említett darabom például a harmadik lépcsőfokánál tart: játszottuk már múzeumban, városházi udvaron, átlagos sétálóutcákon, most pedig egy kis füzet segítségével a nézők is csinálhatják ezt. Már nem kell az előadói jelenlét, nem fontos, hogy táncosok végezzék azokat a gyakorlatokat, amelyek elgondolkodtatnak arról, milyen viszonyba tudunk kerülni egymással, milyen érzés valakihez közel vagy valakitől távol lenni, és hogyan viszonyulnak egymáshoz a testek a térben.
Fény által. Fotó: Ofner Gergő
És most mi foglalkoztat?
A fény! Az, hogy mennyire tud dramatikus szereplővé válni. A fény által című legutóbbi előadásom főszereplője a fény. Az összes koreográfiát és jelenlétet az erre az előadásra készített tíz lámpával hozzuk létre. Szinte minden arról szól, mi az, ami belóg a fénybe, és ez hova vezeti el a nézőt. Nincs hagyományos nézőtér: mindenki oda sétál, ahova akar. Ez úgynevezett installatív, mégis fizikális produkció. Nem a mozdulatlanságon van benne a hangsúly – inkább olyan, mint egy kiállítás negatívja. Nem a white cube-ban vagyunk, mint egy tárlaton, hanem a színházi black boxban. Az a terv, hogy a következő évadtól turnéra indulunk vele, és rendszeresen látható lesz a Trafóban is.
Fény által. Fotó: Ofner Gergő
És most mire készülsz?
Az alkotás újabb aspektusaira. Külön öröm, hogy akkor adódik lehetőségem erre, amikor a vágy is megszületik bennem a kreáció iránt, és közben olyan időszakok is adódnak, amikor csak turnézom vagy tanítok. Jövőre nagy projektre készülök Brémában. Az itteni múzeum olyan előadásra kért fel, ami hosszú előkészítést igényel. Most ez tölti ki a mindennapjaimat. Reményeim szerint itthon is be tudom majd mutatni. A távolság mechanikájával bekerültünk egy európai networkbe, és ennek révén számos külföldi fellépés vár ránk. 2023 után ismét nyugalmi időszak következik. Kíváncsian várom, akkor mi foglalkoztat majd. Vannak alkotással kapcsolatos ötleteim, de még keresem a kereteket, mert már nem a színházban látom a következő lépést.
A teljes interjú itt olvasható.
Mészáros Máté szófiai előadásáról, workshopjárol: https://culture.hu/hu/sofia/esemenyek