Pályafutása gyerekszínészként indul, számos szinkron-szerepet jegyez és korán ismerkedni kezd a francia kultúrával. A későbbiekben közgazdász, producer és rendező diplomákat szerez. A Momentán improvizációs színtársulat alapító-aktív tagja. Több mint húsz rövidfilmje után – Újratervezés, Süsotázs – az Akik maradtak (2019) c. egész estés munkája osztatlan és széles körű sikert arat. Ma már komoly nemzetközi kritikai visszhanggal is rendelkezik, megjárta a Telluride fesztivált s Wenders-szel együtt azt vallja: Történetek csak történetekben vannak.
Börcsök Dóra interjúja Tóth Barnabással, az Akik maradtak című film rendezőjével. A filmet december 18-án 18 órakor a párizsi Grand Action mozi is vetíti, a rendező jelenlétében.
Az Akik maradtak c. film kapcsán sokszor elhangzott, hogy mely kategóriába nem tartozik: se nem Holokauszt-film, se nem ötvenesévek-film, noha tematikusan az érintettség kézenfekvő. Az előkészületek során gondolt-e mégis a magyar filmtörténet vonatkozó alkotásaira – elsősorban Fábri Zoltán életművére – volt-e olyan munka, amely befolyással bírt?
Természetesen. Fábri nekem személyes kedvencem, de most különösen Szabó István Bizalom című filmje volt fontos referencia (két ember egy lakásban), illetve az Angi Vera Gábor Páltól. Az idősebb férfi-fiatal lány barátság miatt a Léon, a profi és a Beau-père (Bertrand Blier) voltak tanulmányfilmek.
Ennek a filmnek az egyik különlegessége, hogy a túlélőkkel foglalkozik, de oly módon, hogy nem faggatja őket a múltjukról, nagyon kevés dolog derül ki, különösen a férfi előző életéről.
Én az első pillanattól az érzelmekre akartam hangsúlyt fektetni, a szeretet gyógyító erejére és a folytatásra, a továbblépésre, még ilyen lehetetlen helyzetből is. Mi értelme lenne egy sokadik kudarctörténetet ábrázolni? Abban annyira erősek vagyunk.
Ezekre a kérdésekre fókuszál a regény is egyébként, bevallottan. Ettől a film univerzálisabb traumatörténetté vált.
F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye c. könyvét elolvasván mi keltette fel rendezői érdeklődését? Rögtön tervbe vette a megfilmesítést?
Igen, rögtön éreztem benne egy film lehetőségét, mert a két legfontosabb dolog: a karakterek és a dialógok szinte kulcsra készen álltak. Láttam, hogy az első négy fejezet a hasznos, és az utolsót valószínűleg el kell hagyni. Tudtam azt is, hogy nem lehet ennyi múltbeli visszatekintés, és hogy a szereplők száma is túl sok, összevonni és húzni kell. Ebben semmi rendkívüli nincs, ez a klasszikus dramaturg munka, hiszen irodalom és film az két teljesen különböző művészet. A húzásokat Várady Zsuzsi dramaturggal közösen csináltuk. Utána azonban elakadtam, nem maradt elég anyag, különösen a film második felére, mikor a kislány már felcseperedik és belép a szexualitás a képbe. Ekkor hívtam Muhi Klárát segítségül, aki megmutatta az összefüggéseket: a kor paranoid szeme a kapcsolaton, illetve a férfi esetleges mélyebb érzelmei. Ez elég impulzust adott, hogy ketten végül befejezzük az én csonka forgatókönyvemet. Az összetevők adottak voltak, a regényben is, de észre kellett őket venni.
Az írónővel kölcsönösen elmesélték, hogy számos vitát kellett lefolytatni a forgatókönyv alakulása idején: azt az egyik legfontosabb döntését, hogy a filmes fabula sokkal pozitívabb kicsengésű és nem mutatja akár a férfi főhős jövőbéli balsorsát vagy egyes mellékszereplők tragikus jövőjét – miképpen fogadta? Melyek voltak a legfőbb vita-pontok?
Nem ezzel volt Zsuzsa baja, ezt könnyen elfogadta. Ő sem szereti a nyomasztást. Ő túl csupasznak látta a forgatókönyvet, nem érzékelte, mennyi információt kap az ember vizuálisan, illetve hangban, zenében, arcokkal, vágással. Hiányzott neki a zsidó kultúra erősebb jelenléte is belőle, de később ez ügyben is engedett. Végig nagyvonalú volt, ugyanakkor természetesen bizalmatlan is, hiszen egyetlen fikciós gyermeke ez a csodálatos regény.
Egy gyakorló pszichológus vajon a karakter-felépítésben/ábrázolásban könnyedebben boldogul? Dialógusokat szakértőbben tud hangszerelni?
Ebben biztos vagyok. Mondta is Zsuzsa, hogy ő nem látja, hanem hallja a karaktereit. Persze minden bizonnyal a legtöbb pszichológus középszerű író lenne, ahogy az írók sem feltétlenül értenek a pszichéhez. Az átjárás nem evidens.
A rendezői választás kimagasló értéke, hogy a két főszereplő – Aldo, a negyvenes szülész-nőgyógyász és Klára, a tizenéves kamaszlány – közötti kapcsolatot nagyon finoman vezeti az apa-lány kötelék, illetve a férfi-nő viszony összeszövődő dupla fonalán. Mennyiben tér el az alapmű és a film a főhősök együttélésének ábrázolásában?
Jól tudom, hogy a könyvnek megdöbbentő jelenete – szexuális határhelyzetet átlépő gesztus – nyomán döntött a megfilmesítés mellett?
Igen, ez így volt, itt szerettem bele a regénybe. Kedvelem a merészebb dolgokat, és ekkor lépett át a „leányregény” valami bátorba és modernbe. Ugyanakkor jellemző az adaptációs folyamat összetettségére, hogy végül elhagytam, szinte teljesen ezt a jelenetet. Épp, ami miatt meg akartam csinálni a filmet... Egyszerűen a vásznon az explicit szexualitás sokkal brutálisabb, mint könyvben (egyébként még ott is óvatos virágnyelven van megfogalmazva). Összedöntötte volna a film törékeny kártyavárát. Számomra is rendkívül vonzó volt ez a kettősség, bizsergető és izgalmas egy (lelkileg) ébredező 42 éves férfi és egy (testileg) ébredező 17 éves lány kapcsolata, ráadásul jobban szeretik egymást mindennél. De Aldó annyira bölcs, tisztességes és erős: nem, hogy nem engedi túl közel a lányt, hanem még fel is áldozza érte tulajdonképpen az egész hátralevő életét, hiszen Erzsi (a választott társa) csak egy eszköz Klára leválasztására, „biztonságba helyezésére”. A könyvben Erzsivel boldog a kapcsolat, Klára pedig örök testvér, barát marad. Én jobban szeretem a melankolikus romantikát: ezért számomra Aldó érzései ennél komplexebbek.
Szín-dramaturgiailag is remekül strukturált az elbeszélés, átgondolt megoldásokkal. A piros szín „fejlődéstörténete” beszédesen sokszínű.
Ezt még észre sem vettem, de tetszik! Marosi Gábor operatőrrel úgy építkeztünk, hogy a fény jön meg lassan a történetbe (egyre több nappali és külső jelenet), és ezzel együtt kicsit a kék, meg a zöld. A piros ott van a rúzsban, illetve a végén a sapkában is. Csupa nőies attribútum.
Ötvenes évek filmnek azért nem tekinthető az Akik maradtak, mert a korszak csak hátteret ad, nincs analízis, tulajdonéppen interiorizálódik a történelem, nagyon finom vizuális jelzések festik fel. Eszünkbe jut Makk Károly Szerelem c. alkotása... Hogyan készült a kor megidézésére? Deák Kristóf legfrissebb, ötvenes években játszódó munkájához – Foglyok – miképpen viszonyul?
A Szerelmet is megnéztem előtte, persze. Ott is nagyon finoman szűrődik be a történelem, de engem nem annyira a korszak érdekelt, hanem a kapcsolatok, viszonyok, érzelmek.
A Foglyok közt rengeteg az átfedés, ugyanannyiból készült, ráadásul ugyanazokon a helyszíneken! Szeretem Kristóf filmjeit és őt magát is, hívott a következő filmjébe szerepelni, szerintem kölcsönösen közel érezzük magunkhoz egymás világát, munkamorálját.
Ön nagyon szerteágazó pályafutással rendelkezik: gyerekszínészként remekel Szabó Ildikó Gyerekgyilkosságok c. filmjében, szinkronizál, nemcsak a Színház-, és Filmművészeti Főiskolán végez, de párhuzamosan a Külkereskedelmi Főiskolán is, saját színtársulata, a Momentán immár 18 éve működik, számos remek rövidfilmet jegyez a két nagyjátékfilmje mellett. Ideálisan heterogénnek tűnik a kép. A maga mögött hagyott szakaszokra hogyan tekint vissza, merrefelé orientálódik a jövőben?
Most a filmrendezésre koncentrálok. Készülőben a következő munka: egy csavaros akció-dráma vonaton 1956-ban, és fejlesztődik Hofi Gézáról is egy tervem. Ezekkel megkerestek, de van saját ötletem is készen, film is, sorozat is, itthon is, külföldön is. Attól tartok, a közeljövőben a Momentánt kénytelen leszek háttérbe szorítani, és veszélyben a tanítás is (az ELTE filmkészítő szakán). Élveztem a sok lábon állást, a sokszínűséget, de a filmrendezés (ha van) olyan szenvedély, ami nem tűr meg több lábat. Most épp megy a szekér, ki tudja meddig, annyi minden miatt állhat megint meg, most kell ütni a vasat.
A francia vonal az életútjában családi gyökerezettségű? Strasbourg-ban született és több filmje készült francia koprodukcióban, az egyik rövidfilmjében még Jeanne Moreau is feltűnik... Hogy sikerült őt rábeszélni a szerepre?
Édesapám franciatanár, és kint dolgozott négy évig, de elég kicsi voltam, mikor hazajöttünk. A francia kultúra nagyon rányomta a bélyegét az első harminc évemre. A televízió (a Les Inconnus-től az Arte csatornáig), a képregények (Gaston Lagaffe-tól Jean-Claude Tergal-ig), az irodalom (Tournier-től Houellebecq-ig), a zene (Gainsbourg-tól MC Solaar-ig) és természetesen a francia mozi hatása is óriási volt. Felsorolni is lehetetlen azokat a filmeket, amiket agyonra néztem. A Les Valseuses-t például lefordítottam és le is szinkronizáltam, mert nem volt akkor még magyarul. Jeanne Moreau a mentorom volt egy francia filmes táborban, 2005-ben, ott készült az Autogram, Krystof Zanussi mesterkurzusára.
A Terepszemle 1-2 c. rövidfilmeken nagyon jókat derül a szakavatott közönség. A második részben elhangzik: „A magyar filmkritika az én filmjeim mellett úgy megy el párhuzamosan, mint két egyenes (...) amik találkoznak a végtelenben.” Hogy is viszonyul ma a filmkritika önhöz, két Oscar shortlist-szereplés után? Mi történt a Telluride fesztiválon?
Nem panaszkodom. Az a fajta mellőzés, meg nem értettség, pontosabban észre nem vétel, ami annyira zavart az utóbbi 10-15 évben, eltűnt. Kellett hozzá a Susotázs és az Akik maradtak nemzetközi visszhangja is, és az is, hogy a Vajna-korszaknak „hála”, a keményvonalas magyar művészfilm eltűnt, és vele együtt az azt erősítő, kiszolgáló filmkritika is. Az új NFI, a Netflix és a várható gazdasági világválság együttesen tovább erősíti majd a történetközpontú, klasszikusabb filmmesélést, amit alkotóként és nézőként is szeretek, keresek.
Telluride maga a földi (filmes) paradicsom, ahol nagyon, nagyon pozitívan fogadták az Akik maradtak-at és az amerikai szakma legmagasabb szintjén szereztem barátokat, támogatókat, akikkel a mai napig kapcsolatban vagyok. Külön öröm, hogy kint volt velem Lisztes Linda, a feleségem és alkotótársam. Különben el sem hinném, hogy megtörtént velem mindaz, de így ő legalább megerősít benne időnként. Csak a gyerekek unják, hogy így Telluride, meg úgy Telluride. Oda eljutni ajándék, és most már újabb életcél is. Még egyszer....
Nemrégiben azt nyilatkozta, hogy jó most magyar filmesnek lenni. Ön merrefele pozícionálja magát a rendezői nemzedékek hullámai között, érez e alkotói rokonságot némelyekkel?
Reisz Gábor talán lelki rokonom, Bodzsár Márkban a stílust és a szellemet szeretem, Deák Kristófban a szakmai elkötelezettséget. Nagyjából egykorúak vagyunk mind. A fiatalabbak közül Kis Hajni érzékenysége fog meg, várom a filmjét. Csoportok, hullámok, generációk sajnos nincsenek, mint volt régen a BBS vagy a román új hullám. Vagy én nem vettem észre. Esetleg nem szóltak. Nagyon töredezett, atomizált szakma ez. A filmrendezők félig művészek, félig menedzserek, sokszor a két szakma rosszabb tulajdonságait ötvözve magukban.