Budapesten kezdte tanulmányait, amit később Párizsban és Poitiers-ben folytatott. Hogy látja, abban az időszakban melyek voltak a legfontosabb különbségek a magyar és a francia egyetemi világ között? Szakmai szempontból milyen lehetőségeket nyújtott Franciaország?
A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanultam 1966 és 1972 között. Kezdetben festő szerettem volna lenni – édesanyám, Bozóky Mária grafikus-festő és író volt -, de nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, ahová nagyon nehéz volt bejutni. Viszont sikeres felvételit tettem francia-történelem szakra.
Az első évtől kezdve lebilincseltek Hahn István professzor órái. Ókori, ezen belül is római történelmet tanított, de voltak „speciális kollégiumai” ókori vallástörténetről. Részt vettem egy fiatal tanársegéd, Komoróczy Géza bibliatörténeti speciális kollégiumán is. A latint az első évben kezdtem, de gyorsan kedvet kaptam latin vallási szövegek olvasásához, mivel fölfedeztem a manicheizmust, a Perzsiában született dualista vallást, ami később elterjedt a római világban, s Ázsiában is. Hahn professzor segített Szent Ágoston manicheusok ellen írt szövegeinek fordításában. Ami a francia szakot illeti, a francia irodalom fogott meg – melyet először csak fordításban ismertem –, de az egyetemi órák anyaga kevésbé érdekelt, különösen mivel XVII. századi klasszikus irodalommal kezdtük a tanulmányokat, amit nem igazan kedveltem.
Második évben tanulmányaimat egy harmadik szakkal, a művészettörténettel bővítettem. Ezt pedig, minthogy a gimnáziumi oktatásban nem szerepelt, csak harmadik szakon lehetett felvenni, mint ahogy a néprajzot, vagy a pszichológiát.
A francia egyetemi tanulmányokhoz képest több különbség is volt. Magyarországon a diplomához ötéves tanulmányokat kellett végezni, míg Franciaországban három év után a hallgatók diplomat kaptak (licence), miutan vagy szakdolgozatot írhattak (maîtrise), vagy készülhettek az oktatói pályázatra (Capes, agrégation). Magyarországon az egyetemi tanulmányok kötelezően magukban foglalták a tanárképzést, és az ötödik évben, gyakorlati órák mellett szakdolgozatot is kellett írni. Magyarországon a tanulmányokban hangsúlyosan szerepeltek az általános műveltségi elemek, míg Franciaországban, különösen 1968 után, a történelem szakos hallgatók példaul egyes kérdéseket, vagy egyes korszakokat nem tanulmanyoztak. Végül pedig, Magyarországon az egyetemi oktatás erősen szelektív volt, míg Franciaországban az egyetemek lényegében már minden érettségizett számára nyitva álltak.
Mely francia kollégák váltak meghatározóvá pályája során? Hogyan fogadták a francia történészek?
A vallástörténet érdekelt tehát, különösen a dualizmus, ami egyes középkori eretnek irányzatokat is jellemezte. 1969-70 telén ösztöndíjjal három hónapot tölthettem Poitiersben, a Centre d'Etudes supérieures de Civilisation médiévale-ban az ott tanító Győry János professzor ajánlására. E három hónapban fedeztem föl a Szent Grálról szóló irodalmat Pierre Gallais óráin, s találkozhattam a manicheizmus (Henri-Charles Puech) és a kathar irányzat (René Nelli) szakértőivel. Baráti kapcsolatokat építettem ki más ösztöndíjas hallgatókkal is, mint Thérèse de Hemptinne (Gent), vagy John B. Friedmann (Illinois) akik később elismert medievistává váltak. Részt vehettem Edmond-René Labande professzor, a CESCM akkori igazgatója szemináriumain is.
1972-ben befejeztem tanulmányaimat Magyarországon. Utolsó évben már a Mezőgazdasági Múzeum kutatási asszisztenseként dolgoztam, de Poitiers-be vágytam. Személyes, s egyáltalán nem politikai okokból, 1972 szeptemberében elhagytam Magyarországot. Georges Pon, a CESCM titkára segítségével szerény ösztöndíjat kaptam a Vienne megye tanácsától. Doktori dolgozatomat a kathar hiedelmekről szerettem volna megírni, így beiratkoztam az Ecole pratique des Hautes études 5. Szekciójába (Vallasi tanulmanyok), ahol Christine Thouzellier tartott szemináriumot a kathar mozgalomról. Ő ajánlotta, hogy az itáliai katharok által használt „Interrogatio Iohannis” című latin apokrif legyen a doktori témam.
Poitiers-ban a Désert családnál kaptam szobát, akik kicsit „örökbefogadóim” lettek kilenc éven át. Kezdetben csak a magyar kiutazási engedélyemet szerettem volna meghosszabbítani, ezt két ízben is visszautasították. Így nehéz választás előtt álltam: vagy maradok Franciaországban, megannyi bizonytalanság közepette, vagy visszatérek Magyarországra. Maradtam úgy, hogy 14 éven keresztül nem térhettem vissza Magyarországra. Nagy szerencsém volt Poitiersben, ahol az Affaires culturelles régionales hivatalában kaptam munkát 1994-től. Elég gyorsan kaptam tíz évre szóló tartózkodási engedélyt. Három éven keresztül, hetente kétszer, hétfőn és kedden Ch. Thouzellier szemináriumába jártam Párizsba. Pierre Hadot, aki a Felsőfokú Tanulmányok Gyakorlati Iskolája 5. szekciójának titkára volt, támogatta doktori kutatásomat. Neki köszönhetően a CRNS-töl kaptam több éven át egy kisebb összeget a kutatói tervemre. Ch. Thouzellier nyugdíjba vonulása után Pierre Hadot lett a témavezetőm. 1977-ben védtem meg doktori értekezésemet a Sorbonne-on, majd két évvel később megkaptam a francia állampolgárságot. 1980-ban kiadták a doktorimat Párizsban, az Editions Beauchesne-nél, melynek az igazgatója, Monique Cadic, nagy jóindulattal kísérte a kiadás előkészítését.
1981-ben a megszűnt Poitiersban a Kulturalis ügyek regionális hivatalanak az a szekciója, ahol dolgoztam, s ekkor, érzelmi okokból elhatároztam, hogy Québecbe költözöm, ahol egyébként a Macdonald Stewart Alapítvány állást ajánlott. Így 11 évig éltem Montréalban, itt születtek a lányaim is, Kyra és Larissa. Ezekben az években már több cikket publikáltam, de csak 1978-tól kezdtem újra a kutatásaimat, két új témakörben: egyrészt a középkori varázsige-formulák, masrészt a középkori csoda-gyűjteményeinek területén. Miután elváltam, hiába kerestem tanulmányaimnak megfelelő állást Québecben.
Franciaországban az 1990-es évek elején új egyetemeket alapitottak, és újra meghirdettek oktatói állásokat, amire lényegében 1968-óta nem volt példa. Jean-Claude Schmitt, az EHESS professzora és George Pon, poitiers-i tanársegéd bíztatott arra, hogy nyújtsak be pályázatot. Első pályázataim, 1992 nyarán még nem voltak eredményesek, de ennek ellenére két lányommal visszatértem Franciaországba, Poitiers-ba. Több hónapon keresztül különféle munkákat végeztem – gimnáziumban és általános iskola felső tagozatában tanítottam helyettesként, és voltam műemléki idegenvezető is. 1993-ban felvettek docensi állásra Boulogne-sur-Mer egyetemére. 45 éves voltam, s elkezdhettem egyetemi oktatói pályámat.
Hogyan választotta újabb kutatási témáit?
Ekkor az ereklyekultusz kérdésével bővítettem kutatási területemet, új megközelítésként politikai és társadalmi funkciójukat is vizsgálva. Kollégámmal, Anne-Marie Helvétius-szal nemzetközi konferenciát szerveztünk 1997-ben Ereklyék: tárgyak, kultuszok, szimbólumok címmel, melynek résztvevői ismert történészek és művészettörténészek voltak. A konferencia kötete két évvel később jelent meg a Brepols kiadó gondozásában, s minden szerénység nélkül mondhatjuk, hogy az ereklyékkel kapcsolatos tanulmányok lendületet kaptak a következő években.2006-ban publikáltam Az ereklyepolitika Constantinustól Szent Lajosig című tanulmányomat, ami habilitációs munkám volt. 2008-ban ez kiérdemelte a francia Akadémia Guizot ezüstdiját. 1997 szeptembere óta a Poitiers egyetemén tanítottam, ahol egyébként Québecből való visszatérésem után maig is élek. A szentkultuszrol több nemzetközi kollokviumot szerveztem, és kiadtam ezek köteteit is. 2008-ban megszerveztem Poitiers-ban a Hagiográfia, ideológia és politika a középkorban Nyugat-Európában c. nagy nemzetközi konferenciát.
Foglalkozott Attila személyiségével, a hozzá kapcsolódó legendákkal. Hogy találta meg a témát?
Attila és a hunok. Igazságok és legendák.(Perrin, 2012) című könyvem egy kis cikkből nőtt ki, amit a L’Histoire folyoiratba kértek tőlem 1998-ban. Attila már gyermekkoromtól fogva ismerős volt számomra: egyik kedvenc könyvem Gárdonyi Láthatatlan embere volt, s többször elolvastam Komjáthy Mondák könyvét is. Elkezdtem anyagot gyűjteni Attiláról és a hunokról, ezen belül is a rájuk vonatkozó, középkori, különösen gazdag és változatos forrásokról. Könyvem elég nagy sikert aratott, ha a pozitív kritikák nagy számát nézzük, és olaszra és magyarra is lefordították.
Nem tudom, hogy könyvem, előadásaim és cikkeim változtathattak-e Attila negatív képén. Elsősorban azt szerettem volna bemutatni, hogyan alakult ki a róla alkotott kép az évszázadok soran, s ezt hogyan határozta meg a különböző nemzeti, történeti és ideológiai környezet Európában.
Milyen órákat tartott az egyetemen?
Ami az oktatási tevékenységemet illeti, mivel nem vagyok a magyar-, vagy a közép-európai történelem szakértője, egyrészt a középkor általános történetével kapcsolatos óráim voltak, másrészt több vallástörténeti órát tartottam (a kereszténység története; a nagy monoteista vallások genezise, a középkor végének vallásossága); tartottam órát Bizánc történetéről is. A Centre d'Etudes supérieures de Civilisation médiévale-nak, melynek tagja vagyok máig is, a tág értelemben vett civilizáció X. és XII. század közötti pluridiszciplináris vizsgálata a specialitasa. Ennek könyvtárában, annak ellenére, hogy gazdag gyűjteménnyel rendelkezik, csak kevés munka található Magyarországról és Közép-Európáról.
Jelenleg milyen kutatási témán dolgozik?
Az ereklyekultusz politikai aspektusai után egyre inkább a szentlegendák kialakulasa érdekel. Erről fejeztem be egy könyvet a Cerf kiadonak A szentség keletkezése. Az ereklyék felfedezésétől a legendák szerkesztéséig címmel. Ebben azt mutatom be, hogy az ereklyék felfedezése, gyakran égi közbenjárással, egy sor fiktív szentéletnek képezi az alapját a késő ókortól kezdve a XVII. századig.
Mindig valódi, szenvedélyes intellektuális kíváncsiság inspirálta kutatásaimat és írásaimat. Sokat köszönhetek annak a képzésnek, amiben Magyarországon volt részem, ami révén széles alapokra tehettem szert. Sajnálom, hogy nem volt módom közös munkában részt venni magyar kollégákkal, kedves barátaim, Klaniczay Gábor és a 2018-ban elhunyt Sághy Marianne kivételével. Magyarországon munkámat talán csak halálom után ismerik majd el.
Nagyon hálás vagyok a francia középkorászoknak, így Georges Pon-nak, poitiers-i barátomnak és volt kollégámnak, Stéphane Lebecq-nek, aki támogatta Boulogne-sur-Mer egyetemére való belépésemet, Jean-Claude Schmittnek, aki habilitációm vezetője volt, s akit szellemi példaképemnek tartok, valamint a boulogne-sur-mer-i és poitiers-i kollégáknak, Claude Andrault-Schmittnek, Anne-Marie Helvétiusnak, Cécile Treffortnak, Martin Aurellnek, és mas egyemi kollégaknak, Anne Wagnernek, Elodie és Gilles Lecuppre-nek, akikkel nemcsak szakmai, hanem baráti kapcsolatot tartottam és tartok.