Jóllehet Közép-Európa történelme – ahogy Magyarországé is – nemigen ismert Franciaországban, évszázadok óta makacsul tartja magát néhány sztereotípia az itt élő népek harcos, katonai szellemiségű természetéről. Nyugaton mindmáig élénken élnek a köztudatban például a magyar eredetű huszárságról alkotott képek, anélkül, hogy a két hadi kultúra közötti kapcsolatok kialakulására vonatkozó történelmi kapcsolatokat ismernék. A hadtörténetírás az utóbbi időszakban a reneszánszát éli, amit a háborúkat és csatákat bemutató tudományos-, illetve a tudományos népszerűsítő irodalom körébe sorolt cikkek nagy száma is bizonyít. A mohácsi, a fehérhegyi vagy a waterlooi csata története számtalan olvasó, hallgató, illetve néző érdeklődésére tarthat számot. Sok új kutatási projekt indult Franciaországban és Magyarországon is. Néhány területen, különösen a francia-magyar kora újkori katonai kapcsolatok történetének területén eredményes konferenciák és közös publikációk sora tanúskodik a gyümölcsöző tudományos együttműködésről. Az alábbiakban Olivier Chaline és Tóth Ferenc professzorok beszélnek kutatásaikról és tapasztalataikról.
Olivier Chaline a Sorbonne Egyetem kora újkori történeti katedrájának professzora. Változatos kutatási témákon dolgozott: Franciaország XVII-XVIII. századi történelme, az osztrák monarchia története, ezen belül is a cseh korona országainak története, illetve a tengeri hadviselés története. Kutatói munkájának fontos részét képezi Közép-Európa hadtörténete, ideértve a fehérhegyi csatáról szóló, cseh nyelvre is lefordított munkáját, valamint a Sorbonne-on tartott szemináriumait, amelyek visszatérő témája a Habsburg-dinasztia hadseregének II. Rudolf és I. Károly közötti története. Emellett több éven keresztül foglalkozott Mária Terézia korszakának hadtörténetével is.
Tóth Ferenc az ELKH BTK tudományos tanácsadója, kutatási területe elsősorban a XVII-XVIII. századi magyar-francia kapcsolatok története, ezen belül is a hadtörténet, elsősorban a francia szolgálatban küzdő magyar katonák és ügynökök életútját, valamint a kora újkori török háborúk európai összefüggéseit kutatja. Több mint 20 kötet és 200 tanulmány szerzője, köztük egy kora újkori török háborúval foglalkozó monográfia, valamint a François baron de Tottnak és Lotaringiai Károly hercegnek szentelt munkák. Az utóbbiról éppen most jelent meg egy magyar nyelvű életrajza. A közelmúltban az École Pratique des Hautes Etudes-ön előadássorozatban mutatta be a XVII-XIX. századi magyar-francia katonai kapcsolatok történetét.
Önök régóta publikálnak hadtörténeti témájú munkákat. Miből táplálkozik a téma iránti érdeklődésük? Teljesítettek katonai szolgálatot fiatalkorukban?
TF: Minthogy ahhoz generációhoz tartozom, amely számára az 1980-as években kötelező volt a katonai szolgálat, közelről is megismerhettem a katonák mindennapjait, a katonai gyakorlatokat és a hadsereg problémáit egy egészen különleges történelmi időszakban. Abban az időben a felsőoktatásba felvettek tanulmányaik megkezdése előtt egy év előfelvételis katonai szolgálatot teljesítettek. Bár nem volt könnyű, nem sajnálom azt a tapasztalatot, amit az az egy év nyújtott. Az „angyalbőrben” egészen más valósággal találkozhattam, mint amit a hadtörténeti munkákban olvashatunk. De úgy gondolom, hogy indíttatásom mégis inkább fiatalkori olvasmányaimból fakad, amikor már szenvedélyesen érdekelni kezdtek a háborúk és a stratégia kérdései.
OCh: A háború jelensége már korán elkezdett érdekelni, gyermekkoromban pedig arról álmodoztam, hogy tengerésztiszt leszek. Mivel azonban sajnos hadilábon álltam a matematikával, ez a vágyam meghiúsult. Később is sokat töprengtem azon, hogy a katonai pályát vagy az egyetemi karriert válasszam. A katonaságnál töltött hónapok nem igazán kápráztattak el, de az egyetemről is kiderült, hogy ez a világ sem fenékig tejfel. Számomra a legfontosabb kérdés annak megértése, hogy egy adott helyzetben miként cselekedjünk, mi az, ami még megtehető, és mi az, ami már nem. A fehérhegyi csata esetében a pika és a muskéta használata, valamint a pikások és a muskétások négyszögletű hadrendjének alkalmazása volt a legfontosabb kérdés. A XVII-XVIII. századi haditengerészetben egészen más kérdések kerültek előtérbe, köztük a hadihajók alakzatban való mozgása, a manőverezés, a híradás és végső soron a tengeri hadvezetés szempontjai. Mivel az elérhető történettudományi és katonai szakirodalom nem kínált megfelelő választ ezekre a kérdésekre, így el kellett kezdenem olyan könyveket írni, amelyeket olvasni szerettem volna.
Mi a magyarázata annak, hogy a hadtörténetírás újra egy felívelő korszakát éli Franciaországban és Magyarországon egyaránt? Vannak párhuzamos kutatások?
FT: Úgy gondolom, hogy a változások párhuzamosan zajlottak le a két országban az utóbbi évtizedekben. A francia és magyar hadtörténetírás korábbi nagy hagyományainak ellenére az elmúlt több mint fél évszázad alatt e témák eltávolodtak az egyetemi történeti kutatásoktól. Ennek egyrészt historiográfiai okai voltak: mindkét országban olyan történetszemlélet uralkodott (Magyarországon a marxizmus, illetve Franciaországban az Annales-iskola), amely nagyobb figyelmet szentelt a hosszabb távú, mélyebb történelmi folyamatoknak (demográfia, gazdaság stb.), mint a politikai vagy katonai eseményeknek. A világháborúk fájó emléke is magyarázatul szolgálhatott arra, hogy a hadtörténeti témák nem kaptak helyet az egyetemi stúdiumokban, és ezek kutatása jobbára a katonai felsőoktatási intézmények, illetve a speciális hadtörténeti intézetek falai között zajlott. Paradox módon a hadtörténeti kutatások felívelése egybeesett a kötelező katonai szolgálat megszűnésével. Párhuzamos kutatások persze korábban is léteztek – erről akkor is meggyőződhettem, amikor doktori tanulmányaimat folytathattam Franciaországban a Paris-Sorbonne egyetemen Jean Bérenger professzor vezetésével, aki egyike a kora újkori hadtörténet legjobb Közép-Európa-szakértőinek. Ma is hálás vagyok neki baráti támogatásáért, és nagyra becsülöm hatalmas tudását.
OCh: A múlt század végén sok minden megváltozott. Historiográfiai szempontból az Annales kizárólagossága – mely engem sohasem győzött meg – veszített erejéből. Társadalmi szempontból a kötelező katonai szolgálat megszűnése az antimilitarizmust hozta magával, majd a háború újbóli megjelenése Európában az egykori Jugoszlávia területén, illetve az Öböl-háború és Afganisztán újra ráirányította a figyelmet erre a témára. A hadsereg – ezen belül is a haditengerészet, amely a hozzám legközelebb álló terület – szorosabbra fűzte kapcsolatait az egyetemi kutatóintézetekkel. Tudományos szempontból a Haditengerészeti Főiskolával (École Navale) állok kapcsolatban, ahol minden évben előadok. A Sorbonne-on a hadtörténeti óráknak nagy sikerük van BA és MA szinten egyaránt. Hallgatóink közül többen – köztük lányok is – választottak katonai pályát. Ez egyébként egy élő hagyomány az egyetemünkön, amelyet a szárazföldi hadsereg irányába André Corvisier professzor, a haditengerészet felé pedig Jean Meyer professzor honosított meg. Jean Bérenger professzorral készítettem el habilitációmat a fehérhegyi csatáról. Ő volt az, aki szélesre tárta az egyetem kapuit a közép-európai történészek előtt. Bécs 1683-as ostroma neki köszönhetően került a kora újkorral foglalkozó francia történészek látókörébe.
Miért fontos Közép-Európa kora újkori hadtörténete?
FT: A kora újkorban a háborúk rendkívül gyakoriak voltak kontinensünkön. A vallásháborúk, a dinasztikus háborúk és a török háborúk egyaránt alaposan átformálták az emberek mindennapjait. A nyugat-európai „katonai forradalomról” és annak Közép-Európára gyakorolt hatásáról szóló elméletek jól leírják ezeket a változásokat. Számos történész rávilágított a XVII-XVIII. század háborúinak újszerűségére, amelyet a totális háború előképének tekintett. Ebben az időszakban jelent meg a kis háború taktikája, amely a korunkban elterjedt aszimmetrikus konfliktusokhoz hasonló tulajdonságokkal bír. Montecuccoli gróf egyike azoknak, akik lefektették a modern európai katonai gondolkodás alapjait, és a munkáiban megfogalmazott katonai elvei máig sem veszítettek aktualitásukból. Egy mára szinte teljesen elfeledett szerző, Tott báró a keleti népek hadviselésének tanulmányozásával új távlatokat nyitott a hadtudomány számára, amelyeket a következő évszázadban a gyarmati háborúkkal foglalkozó hadtudósok fejlesztettek tovább. Nem haszontalan tehát újra felfedezni a mai napig is ható katonai gondolkodás struktúrájának alapjait, mivel ezek a példák segíthetnek megérteni a jelenkori hadászati gondolkodás összetett rendszerét.
OCh: Ha Közép-Európa felettébb összetett történelmét a Habsburg-hadsereg vizsgálatán keresztül próbáljuk megérteni, ez a nemzeti mítoszokat és gyakran a nacionalista beskatulyázást meghaladó, igen eredeti nézőpontot nyújthat számunkra. Ez az európai történelemben egyedülálló és a Habsburg-háznak köszönhető nemzetek fölöttiségre törekvő, többnemzetiségű, különböző vallási hátterű, de egy személyhez, illetve rajta keresztül egy dinasztiához hű hadsereg létrejötte volt a XIX. századtól. Ez a hadsereg már régóta vonzott olaszokat, íreket vagy franciákat is, akik még csak nem is voltak Habsburg-alattvalók. Hogyan is lehet ennyire különböző hátterű emberekből egy katonai szervezetet kovácsolni? Aktuális kérdés, főleg, ha az európai közös védelmi politika eddig kudarcba fulladt próbálkozásaira gondolunk. Hogyan biztosítható ilyen közegben a vezénylés és az engedelmeskedés? Hogyan lehet biztosítani a lojalitást? A Habsburg-hadsereg nem pusztán katonai, hanem legalább annyira társadalmi, nyelvi és igen nagy részben kulturális jelenség is volt.
Milyen kutatási témákon és milyen forrásokból dolgoznak jelenleg?
FT: Elsősorban a katonai migrációk története, illetve a katonai szaktudás, ismeretek, technológiák elterjedése, valamint a különböző népek katonai kultúráinak kölcsönhatásai foglalkoztatnak. Doktori tanulmányaim során a felvilágosodás időszakának franciaországi magyar emigrációjával foglalkoztam, ezen belül is a francia hadsereg híres magyar huszárezredeivel – ezek azóta sem tűntek el teljesen, hiszen jelenleg is két magyar nevet (Berchény és Esterhazy) viselő alakulat létezik Franciaországban. Szándékaim szerint szeretném a XVIII. századi franciaországi magyar emigráció történetéről szóló magyar nyelvű monográfiámat is befejezni. Ugyanakkor a jelenlegi kutatásaimban éppen az ellenkező irányú mozgást vizsgálom, vagyis azon nemesi származású francia tisztek, illetve franciaajkú és franciás kultúrájú katonák életútját, akik Magyarországon és Közép-Európában harcoltak. Minthogy sokan küzdöttek a császár szolgálatában, így feledésbe merültek, és bőven akad még felfedezni való életút. Lotaringiai Károly, Savoyai Eugén, Jean-Louis de Rabutin és sokan mások is kiváló forrásokat hagytak ránk magyarországi és a szomszédos országokban kifejtett tevékenységükről. Ezek a források jelentős mértékben szétszóródtak: jórészt a Franciaországban található nagy levéltári gyűjteményekben és könyvtárakban őrzik azokat, de Ausztria, Magyarország, Csehország, Szlovákia gyűjteményeiben is fellelhetőek. Mindenesetre rendkívül összetett és lebilincselő kutatásokról van szó.
OCh: Jelenleg a „Vezénylés és navigálás a hadműveletekben: de Grasse, Vaudreuil és az amerikai függetlenségi háború (1781-1783)” című tanulmánykötet befejezésén dolgozom. Ennek fő forrásai az ebben a hosszú és világrengető háborúban egymással harcoló francia és angol hajók hadinaplói. A parancsnoklás gyakorlásának témája foglalkoztat, ami új fényben világítja meg a korábbi közép-európai hadtörténeti kutatásaimat is. Lehetőségem nyílt arra, hogy átvizsgáljam Buquoy gróf, a császári hadsereg 1618 és 1621 közötti parancsnokának iratcsomóit a dél-csehországi Trebonban lévő levéltárban. Ez a téma Magyarországot is érinti, hiszen a gróf Magyarországon, Érsekújvárnál esett el 1621-ben a Bethlen Gábor csapataival vívott harcban. Életének Magyarországon eltöltött utolsó szakaszát eddig kevesen kutatták, noha bizton állíthatjuk, hogy a mellette szolgáló sok francia között ott harcolt egy bizonyos René Descartes is, aki önkéntesként jött Magyarországra, hogy elsajátítsa a hadviselés fortélyait.
Hogyan lehet közös kutatásokat tervezni? Mely időszakok vagy történelmi események vizsgálata kapcsolhatja össze a francia és magyar történészeket?
FT: Legtöbbször a közös kutatások spontán alakulnak ki. Ebben kulcsfontoságú a konferenciák és más tudományos találkozók szerepe. Sajnos a mostani időszak éppen ezeket a rendezvényeket lehetetlenítette el. A párhuzamos kutatások eredményeként hosszabb távú, két- és többoldalú együttműködések, közös publikációk és kutatási projektek is létrejöhetnek. Jelenleg a kora újkori nemesi migráció történetével foglalkozó tudományos projektekben – például a francia-magyar Balaton-Hubert Curien, vagy a belga-magyar MTA-FWO együttműködésben – is részt veszünk. A migráció kutatásának aktualitásán túl, ez a téma magában hordozza a hosszú távú együttműködés lehetőségét is, és nagy örömünkre szolgál, hogy kollégáink között egyre több fiatal kutatót is látunk. Az egyéni kutatásokra a Klebelsberg-ösztöndíj, illetve a magyarországi Francia Nagykövetség által meghirdetett ösztöndíjak támogatásával is mód nyílik.
OCh: Nem hiszem, hogy célravezető, ha a kutatási témák prioritásait felülről határozzák meg. Ez a helyzet Franciaországban az ANR esetében is, amikor a pénzügyi támogatást bizonyos előre meghatározott kutatási témákhoz kötik. Ebből csak lehangoló egyetemi konformizmus fakad, ami gátolja a munkánk hatékonyságát is. Jobb volna, ha a szakmánkat szabadabban gyakorolhatnánk. Mi mégiscsak jobban értünk hozzá… Eredeti kutatási témák csakis a levéltárak csendjében fogant gondolatokból és a szakemberek közötti munkakapcsolatokból születhetnek. Világos, hogy a továbblépéshez elengedhetetlen a közös kutatási témák megújítása. A francia-magyar kapcsolatok történetének kutatása mára nagyrészt elveszítette lendületét, és én úgy látom, hogy a teljes egészében magyar vagy közép-európai, akár francia témák közös feldolgozása jelentheti a jövőt – ez természetesen másfajta kihívás, amely intellektuálisan is serkentő hatású.
Melyek pályafutásuk leginkább feledhetetlen pillanatai?
FT: Mindig is nagyon szerettem a francia kollégákkal közös hadtörténeti témájú konferenciákat. Több ilyen rendezvényt szerveztünk már Franciaországban és Magyarországon egyaránt. Számomra e találkozók közül a legemlékezetesebb a szentgotthárdi csata és az 1664-es vasvári béke emlékére szervezett találkozó volt, ahol az új tudományos eredményeken kívül katonai szakértők segítségével megismerkedhettünk magával a csatatérrel is. Ugyanígy említhetném a „Fegyverek és kultúrák Közép-Európában a XV-XIX. században” című, a Paris IV egyetemen oktató kollégáimmal – köztük Olivier Chaline professzorral – közösen szervezett, a Musée de l’Armée-ban 2006-ban tartott konferenciát is. Az előadások után lehetőségünk nyílt lőni is az egykori muskétákkal egy Versailles melletti lőtéren. Végül pedig a párizsi Magyar Kulturális Intézetben rendszeresen tartott tudományos programokat, konferenciákat, kerekasztalokat, könyvbemutatókat szeretném megemlíteni. Ezek hozzájárulnak tudományos kapcsolataink, együttműködéseink erősítéséhez, ezért nagyon hálásak vagyunk.
OCh: Ugyanerre az eseményre én is szívesen emlékezem: az Invalidusoknál tartott látványos konferencia után mindent megtanultunk a fokosról. Ezt követően a fagyos idő dacára egy katonai gyakorlótéren kötetlen légkörben lövészeti bemutatóra került sor, amelynek keretében alkalmunk nyílt kipróbálni a fekete lőporral való tüzelés élményét. Nemrégiben pedig a fehérhegyi csatáról szóló műsor forgatása alkalmával a Cseh Televíziónak köszönhetően kipróbálhattam a pika használatát, ismét lőhettem muskétával, sőt még egy ágyúval is! A szabad ég alatti gyakorlatok során – az önfeledt örömön túl – olyan dolgokat fedezhetünk fel, amit egyetlen könyvből sem lehet megtanulni. Még tengerhajózási tapasztalatot is szerezhettem a haditengerészet kétárbocos vitorlás oktatóhajójával. Azt látni és csinálni, amit eddig csak a levéltárakból ismertünk, valóban felnyitja a szemünket.