Villáminterjú a Balassi műfordítói nagydíj díjazottjával

Idén Sohár Pál kapta Balassi műfordítói nagydíjat. A díjátadó után egy rövid interjút készítettünk a díjazottal.

Ön elsősorban költő. Mi a különbség a versírás és –fordítás között?

Óriási a különbség. Ha verset írok, azt azért írom, mert eszembe jut egy sor vagy egy kép. Elkezdenek dolgozni bennem a gondolatok, képek, szavak, és ebből születhet egy vers. Ha viszont fordítok, először meg kell magamban találnom azt a képet, amit a vers ábrázolni akar. El kell képzelnem. És ez az, amit sok fordító kihagy, és inkább szóról-szóra fordít. A verset először érezni kell, el kell képzelni, és utána megtalálni a célnyelven a kifejezés legjobb módját.

Mit jelent önnek a díj?

Nagyon örülök neki, de – titokban bevallom – a legnagyobb öröm számomra mindig az, hogyha bemegyek egy könyvesboltba, ott vár a közönség, és örömmel fogadja a könyveimet.

Sohár Pál

Sohár Pál

Milyen az amerikai közönség?

Az amerikai olvasóközönség nagyon sokszínű. Az ottani költők leginkább szabadverseket írnak. Az orosz költőnek, Brodszkijnak, aki kötött formában írt, például szemére is vetették az amerikai kiadók, hogy nem elég modern. De Brodszkij válasza az volt, hogy ezek az én verseim, én így írok. Úgyhogy mondhatjuk, hogy Amerikában talán a szabadvers népszerűbb. Ismerek költőket, akik jól elő is tudják adni a verseiket, manapság ez is fontos. Sokat kell szerepelni a közönség előtt.

Milyen magyar írókat ismer az amerikai közönség?

Amerikában főleg a nagy magyar zeneszerzők ismertek, Bartók, Kodály, Liszt. Írók, költők közül kevesen. Egy átlag amerikai a magyar irodalomról nem tud semmit.

Mit üzen a műfordítók fiatalabb generációjának?

Talán azt, hogy éljenek egy darabig abban az országban, amelynek a nyelvéről fordítanak. A nyelvészek is azt mondják, hogy fordítani igazán az tud, aki mindkét nyelv országában is hosszú időt töltött. Nemcsak a nyelvet, hanem a kultúrát is jól ismeri. Fontos az is, hogy használja a forrásnyelvet, mert aki ezt nem teszi, nem tud majd fordítani sem.