A langyos nyárelőben a sétálóutcában - nyilván máshol is - türelmesen nyelik a söröket, közben igazítják a mátrixot: negyven, vagy negyvenhárom nap múlva pörögnek ki a kérészek. Az evangélikus udvar bejáratánál nemcsak lassít a csuklós busz, hanem megáll az út közepén, hogy a rajta utazók jól szemügyre vehessék a nyakakban tekergő pitonokat, a kacsintó kamaszkrokodilt, akinek a száját nílusi bíbor szigszalaggal díszítették fel, a tűznyelőket, a zenészeket, a hastáncosnőket és a színházigazgatót, aki mindenkit barátságosan invitál befelé.

A krokodil talppárnái fogásra olyanok, mint a kocsiban felejtett sztaniolnyúl, a pitonok bután néznek vissza, és befelé menet, a fogadósátorban, aki például núbiai táncosnő vágyik lenni - mint az a bizonyos beékelt mackó az ő nagy megszorultságában - azt beöltöztetik és kisminkelik interaktív nézőnek. Már bánom, hogy gyáván lemondtam erről, mert elleshettem volna, hogyan lehet Hórusz-szemet festeni, de akkor még kétségségeim voltak, hogy mit szól reggel a család, ha egyiptomi hercegnőként ébredek. Így aztán egyszerű nézőként ülünk be nagyszínháznyi magunkkal együtt, hogy megfigyeljük a megyeszékhelyen oly népszerű műfaj fogadtatását.

Az aktuális musical Elton John szerzeménye, Verdi története más zenével és más szöveggel, a Broadway-n imádták, naná. A magyar szöveget az előadás rendezője, Szomor György hozta sátortető alá, és ő játszotta a férfi főszerepet, Radamase-t is, a produkcióban legegyenletesebben énekelve. Gubik Petra Aidát fiatalos szenvedéllyel, helyenként túlhevülten alakítja, a hangszíne tökéletes a szerepéhez. Fésűs Nelly hibátlan gyönyörű-királylányt ad. A nagyszámú tánckar fegyelmezetten asszisztál a szomorú véget érő szerelmi történethez. A bemutató közönsége boldogan ünnepli az előadást, kiemelt tapsot kapnak a helyi társulat művészei, egyetemben a főszerepet játszó vendégművészekkel. Amilyen lelkesedéssel összehozták a helyi erők a mobil játszóhelyet, az első este olyan közönségsikert mutatott.